Erről szólt Stanley Milgram szociálpszichológus kísérlete is, melyet 1960-ban a Yale Egyetemen végeztek. A kísérlet során azt a látszatot keltették, hogy arról készítenek tanulmányt, miként tanulnak az emberek. Milgram vizsgálati alanyainak azt mondták, mérjenek elektromos ütést a leszíjazott „tanulóra”, vagyis az áldozatra (aki egyébként egy beépített színész volt) ahányszor az rossz választ ad a feladatra. Azt figyelték, hogyan oldották meg az elektromos sokkot adó kísérleti személyek a feladatot, vagyis hogyan kezelték az aközötti konfliktust, hogy engedelmeskednek a tekintélyt képviselő parancsának, és egyre erősebb áramütést adnak, vagy megtagadják az engedelmességet, miután látták az áldozat fájdalmát, és hallották a könyörgését. Megdöbbentő, de az alanyok kétharmada esett az „engedelmes” vizsgálati személyek kategóriájába. Úgy néztek magukra, mint egy külső tekintély képviselőjére, aki „csak a kötelességét végezte”. Milgram következtetése mindebből az lett, hogy „a tekintélynek való behódolás legnagyobb horderejű következménye a felelősségérzet megszűnése”.

Ennek tudatában a cél az lehet, hogy megtaláljuk és megtanítsuk gyermekünknek a tekintély és a hatalom hatékony alternatíváit, melyek által elegendő bátorsággal, autonómiával és önfegyelemmel ruházzuk fel ahhoz, hogy majd ellen tudjon állni a tekintély irányításának minden olyan helyzetben, amikor az engedelmesség ellentmond a saját meggyőződése szerinti jónak.

Valódi engedelmesség csak valódi kapcsolatban lehetséges. Megkövetelni, kikényszeríteni csak a behódolást lehet, a belülről fakadó engedelmességet nem. A gyerek annak engedelmeskedik, akiben bízik, illetve akihez hasonlítani szeretne. Vagyis az engedelmességre úgy is tekinthetünk, mint bizalmat kifejező, önkéntes válaszra. A belülről fakadó engedelmesség, a szeretett személynek való megfelelés vágya legkorábban a negyedik életév során jelenik meg a gyermekben. Sajnos a tekintélyelvű (jutalmazással és büntetéssel) való kondicionálás (tanítás) éppen azt a bizalmas kapcsolatot rongálja, amely a valódi engedelmesség alapja és előfeltétele. Vagyis a gyerekek csak azt tanulják meg, mit ne tegyenek, hogy a kellemetlenséget elkerüljék, és bizonyos javakhoz jussanak — azt nem, hogy miért helytelen az. A jó példakép a legmérvadóbb, ahhoz viszont minden esetben olyan mintát választunk, akit tisztelünk. A tiszteletet azonban nem lehet kierőszakolni. Nem kell tökéletesnek látszani. Vagyis ezzel azt állítjuk, amit a humanisták is, hogy a gyermek eleve jó, és csak rajtunk áll, mivé fejlődik. Ezt elsősorban gondoskodó, szeretetteljes kapcsolat által nyújthatjuk. Ehhez az is kell, hogy mi magunk (felnőttek, szülők) változzunk: ne hisztizzünk, mondjunk igazat, tartsunk rendet magunk körül, ne panaszkodjunk, beszéljünk tisztelettel a másikkal és a másikról!

A kamaszkori engedetlenség egyik oka, hogy a fiatalok már mást tapasztalnak, mint amit tőlünk hallanak/hallottak. Vagyis ez egy lázadás a képmutatás ellen, melyet ők annak élnek meg. El kell mondanom, hogy a leírtakhoz gyakran én is nehezen tartom magamat, viszont törekszem másképp cselekedni, miközben új tudással és nevelési tapasztalatokkal gazdagodom.

Ezért is fontos, hogy ne a „gonoszság” kiűzésével foglaljuk le magunkat, ne folyton a rosszaságról próbáljuk lenevelni a gyerekeket, inkább az igazság megismerésével, a jó példával tanítsuk őket. Persze a belsőre ható neveléshez egy bensőséges szülő-gyermek kapcsolat szükséges. Figyeljük, hallgassuk meg a gyereket. És képességeinkhez mérten a legjobban reagáljunk az igényeire.

A zsidó vallásban a gyerek tizenhárom éves korában válik éretté, ekkortól kell betartania a parancsolatokat. Ez egybeesik Piaget formális műveletek szakaszával, amikor már a gyermek képes felvetni hipotéziseket, igazolni vagy megdönteni őket, illetve érvelni is tud. Vagyis amikor ellentmond, van saját gondolata, ötlete, elképzelése arról, hogy mit szeretne — még akkor is, ha ennek nem örülünk. Szülőként nyilván sokkal kényelmesebb nekünk, ha a poronty folyamatosan megfelel a számára külső (nekünk belső, saját) elvárásoknak. Ha azonban a gyermek nem követi az általunk megalkotott szabályokat, akkor az arra is utalhat (tíz-tizenegy éves kor után), hogy egy olyan erkölcsi fejlődési szinten van, ahol már kész felülbírálni őket, vagy akár újakat is létrehozni.

Ideális az lehet, ha a család tagjai kellően szoros kapcsolatban állnak egymással ahhoz, hogy megfelelő szociális hálót nyújthassanak, s emellett a gyermeknek elegendő önállósága van, mely által teret kap a kreativitáshoz, kibontakozáshoz. Ehhez az is kell, hogy a gyermek bármikor feltehessen kérdést, melyre aztán kielégítő választ is kap. Ezzel már megágyazunk a (felnőttkori) szülőkről való leválásnak, amikor gyerekünk már csak a saját erőforrásaira támaszkodhat. Az engedelmes gyermek azonban ilyenkor sokszor döntésképtelen helyzetbe kerül, nem ismeri fel, vagy nincs saját problémamegoldó képessége, énképe téves, ami az önmegvalósítás, a boldogulás útjában állhat. Az önérvényesítés útja számára csak egy újabb külső személy irányítása alatt működhet.

Elkerülhetetlen, hogy a szülők kilépjenek a saját komfortzónájukból, és megéljék, elfogadják, hogy a gyerek tud nemet mondani. Nem az a cél, hogy az ellenszegülést dicsőítsük, vagy erre buzdítsuk a gyerekünket, ám érdemes átgondolni, milyen következményekkel járhat, ha valaki folyamatosan csak másoknak akar megfelelni. Különösen éles helyzetek elé állítja a gyereket a kamaszkor, amikor a kortárscsoportok szerepe felerősödik, illetve a többiek már elég erősen hatnak ahhoz, hogy egy deviáns vagy problémás csoporthoz való tartozás súlyos következményekkel járjon.