home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Az életet szeretni kell
Perisity Irma
2014.09.10.
LXIX. évf. 37. szám
Az életet szeretni kell

Tanulságos, szívmelengető délelőttöt töltöttem a nyolcvannégy éves beszélgetőtársammal. Az életerős és szellemileg is friss asszonynak szinte minden szava pozitív. Különösen a következő, búcsúzásunkkor elhangzó mondata fogott meg: „Talán nem illik ilyen korban kimondani, mégis megteszem — szeretem az életet, még ha számtalanszor próbára tette is az erőmet, a hitemet.”

— Ez lesz az első alkalom, hogy megpróbálom összefoglalni az eltelt nyolc évtized minden olyan eseményét, amelyre emlékszem — mondja mosolyogva az asszony. — Ne csodálkozzon, ha hosszúra sikerül a beszélgetés, hiszen ennyi évbe rengeteg esemény belefér. Munkáscsaládból származom, két, pontosabban három bátyám volt, a fiú ikertestvérem ugyanis fél órával előttem született. Gondolhatja: úgy vigyáztak rám, mint a szemük fényére. Félt is tőlük minden olyan legény, aki udvarolni szeretett volna nekem. Nem csoda hát, hogy huszonöt évesen mentem férjhez.

Az első évben anyósomékkal éltünk, majd különköltöztünk. A férjem szorgalmas ember volt, én sem féltem a munkától, úgyhogy ketten együtt felépítettük az otthonunkat. Az első terhességem az ötödik hónapban megszakadt, és amikor két év múlva megszületett a lányunk, úgy határoztunk, nem vállalunk több gyermeket.

Szép, nyugodt családi életet éltünk. A lányom egy rendkívül belevaló, minden iránt érdeklődő teremtés volt, még iskolába sem járt, amikor már kisszékre állva gyúrta velem a tésztát. Az ötven évig tartó házasságom első húsz éve szép eseményekben bővelkedett: a gyerekünk remek tanuló volt, iskolai aktivitásokon vett részt, számomra minden szülői értekezlet öröm volt. Ám alig múlt el tizenhét éves, amikor arra kért bennünket, hogy írjuk alá a nagykorúsítását igazoló dokumentumot — bejelentette ugyanis, hogy férjhez megy. Beleszeretett egy Ausztráliában élő tizenkilenc éves fiúba, aki a szüleivel minden évben hazalátogatott. Még öngyilkossággal is fenyegetőzött, ha nem egyezünk bele a házasságkötésbe. Nem volt választásunk: harmincnyolc évvel ezelőtt a lányom követte a férjét a világ másik végére, és azóta is ott élnek. Született három fiuk, akik már szintén felnőtt emberek — a legidősebb filmrendező, az ikrek egyike ügyvéd, a másik pedig tanár. Minden fiúnak vettek házat, a sajátjukban pedig éttermet működtetnek, melyben a lányom készíti a remek ételeket.

Amikor megszülettek az ikerunokáim, a férjemmel kiutaztunk hozzájuk. Az volt a tervünk, hogy kinn maradunk, a párom azonban nyolc hónap után szinte belebetegedett a honvágyba, ezért hazajöttünk. Itthon aztán valóban megbetegedett, és több mint tíz évig ápoltam, gondoskodtam róla. Azt kell mondanom, hogy miután a lányom kirepült a családi fészekből, csak szomorú napok következtek az életemben. Tele voltam szeretettel, hiányzott, hogy valakit babusgathassak — talán ezért kezdtem együttműködni a szociális központtal. Jó néhány év alatt huszonegy állami gondozott gyermeket neveltem fel otthonomban. A központ háromszor is oklevéllel ismerte el a munkámat. Ez a tevékenység adott értelmet, tartalmat az életemnek.

A családot sajnos a halálesetek sem kerülték el. Kiápoltam és eltemettem az anyósomat, az apósomat, a szüleimet és a férjemet, s mindez olyan rövid idő alatt történt, hogy évekig le se vetettem a gyászruhát. Egyedül maradtam a házban. Mehettem volna a lányomékhoz — hívtak is szeretettel —, de nem volt hozzá erőm. Ide kötnek az emlékek, a szeretteim sírja, nem tudtam mindent itt hagyni, és örökre elmenni. Úgy éreztem, nekik már nem nagyon van szükségük rám, a fiúk felnőttek, nélkülem is jól elvannak — nem akartam a terhükre lenni. Itt nemcsak a közvetlen szomszédokat, hanem a környékbeli házak lakóit is ismerem, ha a buszra megyek, minden járókelő tisztelettel köszön — ezt nem lehet csak úgy eldobni. Az unokák felváltva járnak haza, a lányomat viszont már tizennyolc éve nem láttam, csak Skype-on, a szomszédomnak hála. Igaz, így csak a monitort, és nem a gyerekem haját simogathatom... 

A férjem halála után egy karácsonyi bevásárlás közben összefutottam a legidősebb bátyám egyik szívbéli jó barátjával, akit legalább húsz éve nem láttam. És kialakult köztünk egy kilenc évig, a haláláig tartó barátság, mely szebbé tette az én magányos életemet is. De azért most sem vagyok egyedül. Nagy a család, a rokonság, nem telik el nap látogató nélkül, naponta többször csöng a telefon, hogy megkérdezzék: „Mami, hogy van ma?” Talán éppen ezért érzem úgy, hogy nem értelmetlenül, hiábavalóan múlt el felettem az idő, hiszen másokkal és az élettel is megtaláltam a „megfelelő hangot”. Ez azonban csak úgy érhető el, ha az ember őszintén, fenntartás nélkül éli és szereti az életet.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..