Emlékeznek még a hetvenes, nyolcvanas évekre, amikor a mozik előtt óriási festett vásznakon, plakátokon reklámozták a heti filmbemutatókat? A vitrinek tele voltak a jelenetekből készült fotókkal, az épületbe lépve pedig mindenkit átjárt a faszékes nézőteret belengő illat. A falakon ott sorakoztak a legnagyobb sztárok portréi, a fiatalok meg sóvárogva nézték a trafikokban ezeknek a képeknek a kicsinyített reprodukcióit.
Sokan nehezen összekuporgatott zsebpénzükről mondtak le gyűjteményük bővítése érdekében.
Akkoriban a szabadkaiakat még lázba hozták a premierek, hiszen olyan, mára klasszikus katasztrófafilmek is műsoron voltak, mint a Kína-szindróma vagy a Pokoli torony. Ezekben az alkotásokban a korabeli legnagyobb csillagok meredtek ijedt tekintettel a felvevőgép lencséjébe.
Gareth Edwards angol rendező legújabb remekműve, a Godzilla sikeresen visszaadja az említett békebeli kor hangulatát, hiszen mindenki olyan kétségbeesetten néz a kamerába, mintha 1970-et írnánk. Direktorunk egyfajta vizuális előjátékkal is izgatja a széksorokban helyet foglalókat, hiszen maga a címszereplő lény egy tízperces jelenetkompozíció végén ad először jelet magáról. Félelmetes kép- és hanghatások kísérik a robusztus hüllő sejtelmes siklását. A Ken Watanabe által mesterien megformált kutató, dr. Ishiro Serizawa pedig egy diszkrét filmtörténeti utalással idézi fel az általa csak Gojira néven említett alfa-predátor legendáját. 1954-ben Tokió lakosai egy, a Csendes-óceánból kiemelkedő óriási teremtményt véltek látni. Bizonyíték ugyan nem volt rá, mivel nem fotózták le, de a megrémült tömegből néhányan elrohantak a Toho filmstúdióba, hogy elmondják élményeiket a helyi pénzes producereknek. Így történt, hogy szemtanúk beszámolója alapján Ishiro Honda elismert képíró megalkotta Godzilla alakját, hogy egy sugárzásból mutálódott lény pusztításának álcázva mutathassa be a világnak a Hirosimát és a Nagaszakit ért atomtámadás szörnyűségeit. A második világháború után ugyanis a japán kormány cenzúrázta a hetedik művészeti ág alkotásait. Ezért a felkelő nap országában az ötvenes évek előtt semmilyen formában sem örökíthették meg az atombombák becsapódása okozta áldatlan állapotokat. Így vált a nagy szörny az 1945. évi atomholokauszt mozgóképes metaforájává. Gareth Edwards ennek tudatában létező mutánsként tárta elénk a filmtörténelem legikonikusabb ragadozójának eredettörténetét. A megvalósítás igényes, az operatőri munka pazar, mégis azt kell mondanom, hogy ennek a kasszasikernek a hangmérnökök az igazi névtelen hősei, hiszen a digitálisan megalkotott ragadozó üvöltése hátborzongató. Mindemellett az elismerés Bryan Cranston művész urat is megilleti, akinek zöld háttér előtt futva kellett elhitetnie a nagyérdeművel, hogy őt is megrémíti mindaz, ami körülötte zajlik.
Amikor az élettársammal beültünk a Szabadegyetem mozitermébe, hogy kevéske dinárunkkal hozzájáruljunk a mű sikeréhez, akkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk. Jómagam is szinte minden képkockára rácsodálkoztam, hiszen a mozielőzetes teljesen más eseménysort vetített elő, mint ami végül a szemünk elé tárult. Zseniális húzás volt a Legendary Pictures részéről, hogy szinte egyetlen csavart sem fedett fel az előzetesekben. Még a filmszínházban ülve is azon gondolkodtam, hogy vajon megjelenik-e Godzilla a stáblista előtt, vagy várnom kell rá a második részig? Önök azonban ebből az írásból ezt már nem fogják megtudni...
