Az ápolónő, akinek küldetése van

Az ápolónő, akinek küldetése van

Május 12-én van az ápolónők nemzetközi világnapja. Ebből az alkalomból beszélgettünk a pozitív kisugárzású és mosolygós Tóth Demek Melindával, aki azontúl, hogy a Szabadkai Egészségház főnővére, felülkerekedett a halálon.

* Hogyan lett önből főnővér?

— Az általános iskola befejezése után gyógyszerésznek tanultam Zomborban. Ma már úgy gondolom, hogy nagyon korai tizenöt-tizenhat évesen eldönteni, hogy mi is szeretne lenni az ember, mert még nem lát bele a gyakorlati tudnivalókba, a szakmákba. Év közben rájöttem, hogy az egészségügynek inkább a humánusabb része érdekel, ezért átiratkoztam nővér szakra Szabadkán, és a középiskola elvégzése után rögtön el is kezdtem dolgozni. Három hónapig a kórház neurológiai osztályának a félintenzív részlegén gyakornokoskodtam. A gyakornoki vizsga után fel is vettek, és néhány évig ott dolgoztam. Ezután átjöttem az egészségházba, ennek már húsz éve. Tudni kell, hogy az általános orvosi szolgálat huszonnyolc rendelőből áll, és elkerülhetetlen, hogy mindenki körbejárja az összeset. A történetemet folytatva tíz évig a Peščara helyi közösség rendelőjében voltam egyedüli nővér, ami mély víz volt a javából, hiszen csak magamra számíthattam. Sok mindent megtanultam, mert rá voltam kényszerülve. Ezután lettem az általános orvosi szolgálat főnővérhelyettese, ebben a pozícióban voltam öt-hat évig, utána a főnővére voltam, három éve pedig a Szabadkai Egészségháznak vagyok a főnővére. Nem ugrottam át egy lépcsőfokot sem, és ez így volt jó. Még a mentőszolgálatba is jártam ügyelni, hogy ne essek ki a gyakorlatból, ez rendkívül fárasztó volt, mert az egész városból ide jöttek az emberek injekcióra, kötözésre, viszont fel is töltött. A lelkem mélyén én mindig nővér maradtam, és hiányzik a betegekkel való kontaktus.


Tóth Demek Melinda (a szerző felvétele)

* Az ápolónői munka mely része viselte meg önt lelkileg és fizikailag a leginkább?

— Lelkileg az viselt meg legjobban, amikor a kórházi pályafutásom alatt valaki fiatalon elment, amikor tudtunk, hogy valakin már nem lehet segíteni. Erre iskola után, tizenvalahány évesen nem lehet felkészülni, és később sem. A terepi munka során gyakran szembesülünk az idősek szegénységével, elhagyatottságával. Ez megviseli az embert, és nyomot hagy a lelkében.

* Mi a feladata az egészségház főnővérének?

— Az egészségház az általános orvosi szolgálatból, a munkaegészségügyi részlegből, a mentőszolgálatból, a fogászatból, a patronázsszolgálatból, a gyermekosztályból, a nőgyógyászatból, a házi betegápolásból és a konzultációs szakszolgálatból áll. Ezen belül az én feladatom a főnővérekkel való kommunikáció, illetve a felmerülő gondok megoldása. Büszkeséggel tölt el, hogy az utóbbi években sok rendelőt felújítottunk, új sterilizátorokat és EKG-kat vásároltunk, valamint egészségügyi felszereléseket cseréltünk.

* Mik az ápolói munka szépségei és hátrányai?

— Nagyon megterheltek a nővérek, embertelenül sok a munkájuk, és alacsony fizetésért dolgoznak. Anyagilag is jobban kellene őket támogatni, és az is fontos lenne, hogy a betegek több empátiával forduljanak az egészségügyi dolgozók felé, mert alig győzik a munkát, és sok döntést nem ők hoznak meg, viszont rajtuk csattan az ostor. A munka szépségei közé tartozik például az, ha egy beteg hálás, hiszen olyankor együtt tudsz örülni vele, és úgy érzed, hogy ez közös siker. Jó érzés segíteni, felkarolni a betegeket, ám a sok adminisztráció sajnos rengeteg időt elvesz a munka szép oldalából.

* Arra kérlek, hogy meséld el nekünk azt a történetet, amikor „átestél” a másik oldalra!

— Makkegészségesnek gondoltam magam, amikor a hosszabb ideig tartó állás után elkezdtem szédülni. Azt hittem, hogy alacsony a vérnyomásom, viszont a kolléganőim unszoltak, hogy menjek el vérvételre. Megdöbbentem az eredményen, mert nagyon magas leukocitaszámot mutatott, miközben én jól éreztem magam. Aznap felkerestem egy másik labort is, ahol ugyanezt az eredményt kaptam. Előbb Kamenicára, majd Újvidékre mentem csontvelő-biopsziára, viszont nem sikerült felállítani a diagnózist, ezért Magyarországra utaztam, ahonnan munka közben kaptam meg az e-mailt, hogy leukémiás vagyok. Egy világ omlott össze bennem, el sem tudtam képzelni, mi lesz a családommal és velem. Karácsonykor kezdődött a kemoterápia. Rendkívül magam alatt voltam, rengeteget sírtam, ám erőre kaptam, és elhatároztam, hogy harcolni fogok. Próbáltam pozitívan hozzáállni az egészhez. Már az elején komplikációk léptek fel, mert influenzás lettem, így az egyébként sem erős immunrendszeremet csak még jobban meggyengítette a tüdő- és a mellhártyagyulladás, valamint a herpesz. Intenzív terápiát írtak ki, vagyis egy héten át a nap 24 órájában kaptam a kemót. Szerencsére jól reagált rá a szervezetem. Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy van esélyem őssejt-transzplantációra, és így meggyógyulhatok. Rendkívül szerencsés vagyok, mivel az öcsém megfelelő donornak bizonyult számomra (a testvér egyébként az esetek 25%-ában felel meg a transzplantációra). Ő egy pillanatra sem tántorodott el a szándékától. Szeretném az emberek figyelmét felhívni, hogy meg tudják menteni valakinek az életét. Szerbia része a nemzetközi donornyilvántartó központnak, és szükség lenne arra, hogy innen is több ember jelentkezzen, mert akkor előbb lehetne transzplantálni, és több életet menthetnénk meg. Jelenleg mindössze 7000 ember van az országban, aki szívesen lenne donor. Ez nagyon kevés. Németországban például 7 millió. Kitűztem magamnak egy célt: legalább 100 donor legyen Szabadkán, és akkor már nagyon boldog leszek. Gondoljunk bele, hogy milyen jó érzés, amikor egy új élet születik, amely a mi részünk. Valószínűleg hasonló érzés lehet az a tudat is, hogy valaki azért él, mert én odaadtam neki egy részemet, mely bennem néhány nap múlva regenerálódik, neki azonban az élet lehetősége. Felemelő érzés lehet! Csupán abból áll a folyamat, hogy miután valaki meghozta a döntést, elmegy a transzfúziós osztályra, kitölt egy nyomtatványt, illetve kiveszik a vérét, melyet elküldenek Belgrádba, és az illető belekerül a nemzetközi nyilvántartásba. Ha bárhol a világban ő a megfelelő donor, akkor behívják. A szerveinket felajánlani is nagyon szép és emberi gesztus, viszont a csontvelő-átültetéssel még életünkben tudunk a másikon segíteni úgy, hogy semmi kárunk sem származik belőle. Sokan nem tudnak ennek a működéséről, ezért beszélni kell róla, mert rengeteg a fiatal beteg is. Minden új donor egy esély valaki számára az életben maradáshoz.

* Mi segített neked a gyógyulásban? 

— Rengeteg vizsgálaton, vérvételen, beavatkozáson vagyok túl. Sokat köszönhetek a szabadkai véradóknak. Alig beszélünk a transzfúziós részlegről, holott életeket ment. Nagyon fontos a pozitív gondolkodás, sohasem szabad feladni a reményt. Voltak nehéz pillanataim az elején, de leültem Melindával, és megbeszéltük, hogy nincs sírás, ebből a bőrből kiszabadulni nem tudok, kössük fel a gatya szárát, és nézzünk szembe a betegséggel. Sok erőt merítettem a családomból, a férjemből, akiről azt mondom, hogy Isten ajándéka, mert mindig igyekezett megnevettetni, ami azért jó, mert a nevetés fél gyógyulás. A kolléganőim, kollégáim az egészségházból szintén nagyon sok erőt adtak. Mindennap tudatták velem, hogy vissza fogok jönni, és mindennap megbeszéltük az aktuális ügyeket, kikérték a véleményemet. Amikor csak tudtam, még betegen is dolgoztam, mert a munka feltöltött. Még nem érintkezhetek teljes mértékben az emberekkel, viszont dolgozom, visszatérőben vagyok. Jelenleg az oltásokat kapom, mivel most semmiféle betegség ellen nem vagyok védve, így az összes olyan vakcinát fel kell vennem, amelyet gyerekkoromtól kezdve kaptam. És ami még nagyon fontos, az a hit. Mindig hívő voltam, a betegség pedig csak megerősítette ezt. Bennem akkora élni akarás van, hogy semmi sem tántoríthat el az élettől.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Felülkerekedni az ezerarcú kóron
Interjú
Játékos múzeumigazgató
Interjú
Facebook

Támogatóink