Az anyaság felbecsülhetetlen érték

Az anyaság felbecsülhetetlen érték

Anyák napja előtt a zentai Ivković Tuza Valentinához és családjához látogattunk el, ahol négy kislány teszi teljessé a szülők életét: Vivien ötödik osztályos, Noémi hétéves, első osztályba jár, Viktória ovis, januárban múlt hároméves, Erika pedig hat hónapos. Nemrégiben két nevelt gyermekük is volt, de ők visszatértek az édesanyjukhoz.

A gyermek Isten ajándéka

— A szabadkai tanítóképző karon tanultam, ott ismerkedtünk meg a párommal, Robival. Két év együtt járás után házasodtunk össze. Én abszolvens voltam, maradt néhány vizsgám és a diplomázás. Közben mindketten elkezdtünk Szabadkán teológiát hallgatni, de én még nem fejeztem be — kezdett bele Valentina a történetük mesélésébe. — A férjem elektromérnök végzettségű, de mindig informatikusként dolgozott. Előbb Zentán is egy számítógépes cégnél helyezkedett el, majd besegített Nándor atyának a Jézus Szíve-templom parókiáján, ahol jelenleg teljes munkaidőben alkalmazzák. Mivel lelkipásztori kisegítő lett, ő most folytatja a korábban felfüggesztett teológiai tanulmányait. Amikor összeházasodtunk, a párom azt mondta, felőle azonnal jöhet a gyerek, de megvárja, hogy én is döntsek ebben a kérdésben. Én viszont úgy gondoltam, egyelőre ne bővüljön a család, legyen előbb saját házunk, kocsink, állandó munkahelyem. Aztán egy nap a helyi járattal mentem haza, és rádöbbentem, hogy most szeretnék kisbabát. Attól kezdve nem érdekeltek a korábbi feltételeim, pedig még egyik sem teljesült. Így jött meg az első gyermekünk. A férjem nagyanyjánál laktunk, Szabadkán, egy külön házrészben, mely mindössze 40 négyzetméteres volt. Ott született meg a második kislányunk is. A Fészekrakó program keretében próbáltunk kölcsönt felvenni, de egy legalizációs hiba miatt lemaradtunk erről a lehetőségről. Akkor ajánlottam a férjemnek, jöjjünk Zentára, mert itt van a családi házunk. Mivel ő tősgyökeres szabadkai, kezdetben nem tetszett neki az ötlet. Aztán mégis ideköltöztünk, renováltuk a házat, és jött a harmadik gyermek. Mivel hármat terveztünk, a negyedikre nem gondoltunk, de egy pillanatig sem fordult meg a fejünkben, hogy ne vállaljuk, mert mi hisszük, hogy a gyermek Isten ajándéka.

Már kiskoromban is az volt a vágyam, hogy gyermekekkel foglalkozzak, éppen ezért nekem ez nemcsak a végzettségem, hanem a hivatásom is.

A férjemnek még Szabadkán említettem, hogy nevelőszülőként is kipróbálhatnánk magunkat, de ő azt válaszolta, majd a harmadik saját gyermek után. Amikor Vikivel voltam várandós, Zentán elvégeztem egy tanfolyamot, és két év múlva kaptunk két kis roma gyermeket. A kislány az ötödik évét nálunk töltötte be, a kisfiú az idekerülésekor két és fél éves volt.

Bennünk is nagyon sok előítélet élt a romákkal kapcsolatban, de a két kisgyermektől nagyon sokat tanultunk, és megváltozott az álláspontunk.

Nagyon megszerettem őket, de csak tizenegy hónapig voltak nálunk, aztán az anyuka visszakérte őket. Az elválást számomra az könnyítette meg, hogy láttam és éreztem, a kislány visszavágyik az anyukájához. A kapunk viszont továbbra is nyitva áll, ha kell, ismét vállalunk nevelt gyermeket. Az egyetlen kikötésem, hogy kicsi legyen, mert én még nevelni szeretném. Mikor még nem kaptam munkát a tanügyben, azzal viccelődtem, hogy majd itthon nyitunk óvodát meg iskolát, és ez valóra is vált, mert gyermekben nincs hiány, a barátaik is állandóan jönnek-mennek, mindig tele van a ház. Tanítóként egyszer helyettesítettem Palicson, és hitoktatóként is foglalkoztattak, de Zentán erre nem volt lehetőségem, így a Kéz a Kézben értelmi fogyatékos gyermekekkel foglalkozó civil szervezetben kezdtem dolgozni, és onnan mentem el szülési szabadságra már a harmadik babával is.

A sérült gyerekekről is van egy képünk, mely szintén megváltozott, amikor bekerültem közéjük, és nagyon megszerettem ezt a munkát.


Szabó Attila felvétele

Hallgassunk a szívünkre

Valentina sutba dobta az általa szabott feltételeket, de mint mondja, ezt soha nem bánta meg.

— Utólag elgondolkozva, én a gyerekektől kaptam mindent, és a már említett kritériumok is az ő születésükkel teljesültek. Azért vettek fel állandóra, mert gyermeket vártam, az autót is azért vásároltuk meg, mert a lányok miatt szükségünk van rá, nekem fél ház volt a nevemen, de az öcsém odaajándékozta a gyermekeknek a saját házrészét. Van segítségünk is, habár anyósomék Szabadkán élnek, anyu pedig Adán, de bármikor szólhatunk nekik. Nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon sok jóindulatú ember van, aki szívesen segít. Soha nem hallottam, hogy bárki megjegyezte volna, mit akarunk ennyi gyerekkel, pedig én egy kissé tartottam ettől — főleg, amikor a negyediket vártuk.

Manapság az emberek szomjazzák a szépet, a jót, a családot, az értéket. Mert most a család az érték. Hit kell hozzá, hogy több gyereket vállaljunk, mert az Isten mindenben a gondunkat viseli.

* Mit tanácsolnál a családalapítás előtt álló fiataloknak, miért vállaljanak több gyermeket?

— Az anyaság egyrészt sok lemondással jár, másrészt felbecsülhetetlen az az érték, amelyet a gyermekeimtől kapok. Le kell mondani az éjjeli alvásról, az utazásról, az olvasásról, habár az utóbbi csak átalakult, mert most nem az én könyveimet olvassuk, hanem meséskönyveket. A legidősebb lányunk csellózik, és az egyik napon, miközben ő a fenti szobában játszott, én leültem ide, és hallgattam. Számomra ez is ajándék, csakúgy mint a versenyeredményei, és akkor is boldog vagyok, ha a pedagógusok dicsérik. Ebben látom a munkám eredményét. Úgy gondolom, egyik anya sem rosszabb vagy jobb a másiknál, és ez független attól, hogy csak egy gyermeke van, vagy több. Mindegyik anya ugyanannyira értékes. Én sem az agyammal éreztem meg, mikor jöhet az első gyermek, hanem a szívemmel, és ebben Isten segített.

Mindenkinek azt tudnám tanácsolni, hogy amikor megérzi, gyermeket szeretne, akkor a szívére hallgasson, ne az eszére.

Az anyagiakról nem szeretnék beszélni, mert az országunkról, a hazánkról vagy jót mondjunk, vagy semmit. Lehet, hogy én most nem juthatok el sehova, de a gyerekeink igen, ők nyaralhatnak, kirándulhatnak, táborokban vehetnek részt. Mivel sok jóindulatú ember van, semmiben sem szenvednek hiányt. Mi is azt gondoltuk, a két minimálbérből lehetetlen mindazt megadni nekik, ami a fizikai, szellemi és lelki fejlődésükhöz szükséges, de az élet ezt megcáfolta. Zenedébe és néptáncoktatásra járnak, a nagycsaládos, tehetséges gyermekek számára léteznek pályázatok, lehetőségek, melyeket meg kell találni és ki kell használni. Nálunk mindig zajlik az élet, most csak négy gyerekünk van, de volt már öt is. Egyetlen ember ezt nem tudná végigcsinálni, de így, hogy a férjem is apait-anyait belead, sokkal könnyebb. Rengeteget segít a háztartásban és a gyerekek körül, habár dolgozik, illetve vizsgákra készül. Azt sem hallgathatom el, hogy a barátok is sokat segítenek, például a gyermekvigyázásban. Én az anyaságot hit nélkül el sem tudom képzelni, mélyen hívő vagyok, a gyermekeket az örök életre nevelem, mert különben hiábavaló volna az egész. Szeretjük, vagy nem, mindannyian részei vagyunk ennek a rohanó világnak, de a férjemmel tudatosan próbálunk egy-egy órát elcsípni, amikor a baba fejlődését figyeljük, vagy azt, hogyan játszanak a lányaink.

Mi meg vagyunk elégedve azzal, ahol élünk, amink van, de különösen a gyerekekkel.

Az utolsó mondatot Valentina szinte már akkor tette hozzá az elhangzottakhoz, amikor ki akartam kapcsolni a magnót. Pedig kár lett volna, ha ez a gondolat kimarad a beszélgetésünkből.


Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Címkék: nagycsaládosok

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Honnan várhatnak segítséget a nagycsaládok?
  • Lajkó Szilvia
  • 2016.05.02.
  • LXXI. évfolyam 17. szám
Hány kiló figyelmességet...?
Szabadkai Napló
  • GAJDA Nóra
  • 2012.11.28.
  • LXVII. évfolyam 48. szám
Facebook

Támogatóink