Az állam nemrég bevonult, most kivonulna
Néhány évvel ezelőtt a szerb törvényhozás már tett egy próbálkozást a média megreformálására. Akkor egy szigorúbb médiatörvénnyel akarta megregulázni az írott és az elektronikus sajtót. Csakhogy akkor túlságosan is a saját maga által működtetett szellemi rendőrség eszköztárával, főként cenzúrával, valamint jelentős büntetések kirovásával próbálta korlátozni a sajtószabadságot. Úgy tűnt, hogy meg is erősítette ellenőrző szerepét, vagyis az állam a médiaházak „házmester”-évé vált. Most azonban kivonulna a médiavállalatok mögül. Az új sajtótörvény alkotói független, transzparens, azaz átlátható és kiegyensúlyozott sajtó létrehozását ígérik. A médiaházak nem lehetnek a félretájékoztatás és a politikai propaganda eszközei, azonkívül nem volna szabad őket a másként gondolkodókkal való leszámolásra és kirekesztésre felhasználni. Magyarán: a mindenkori média nem lehet az elit, avagy egy körülhatárolható szűk politikai kör szócsöve, továbbá a nyilvánosságnak alapvető joga a közszolgálati médiumok révén tájékozódni. Tulajdonképpen ezek a szempontok lennének a törvényhozó legfőbb elvárásai az új sajtótörvény kapcsán. Kérdés, hogy milyen mértékben sikerül mindezt megvalósítani egy olyan törvénnyel, amelynek paragrafusai számos kételyt, illetve kérdést vetnek fel.

Kérdések és kételyek
A felmerülő kérdéseket a következőképpen lehetne összegezni. Elsőként az emelhető ki, hogy a törvényhozó túl nagy terhet ró a médiaházakra. Olyan nagy elvárásokat támaszt, főként a finanszírozás tekintetében, hogy azok számos médiaházat összeroppanthatnának. Az új törvény ugyanis olyan feladatok elvégzésére kötelezné a médiavállalatokat, amelyek a mindenkori törvényhozó, vagyis az állam feladatai volnának. Azonkívül félreérthetőek, homályosak és nehezen értelmezhetőek a finanszírozás kritériumai. Kérdés továbbá, hogy a mindenkori kormány képes-e olyan objektív testületet létrehozni és működtetni, amely az európai normák szerint rendezné a médiaházak anyagi hátterét. A sajtótörvény ugyanis nem tartalmaz fékeket vagy egyéb garanciákat. Ezáltal a mindenkori törvényhozó tulajdonképpen szubjektív vagy szelektív módon határozhatja meg a továbbiakban is a vállalatok működtetésének pénzügyi feltételeit. Ezért újból és újból felmerülhet a kiváltságos és kegyvesztett sajtó kérdése.

Versenyhelyzet — egyenlő feltételek híján
Az új sajtótörvény egy másik sarkalatos pontját az alapítói jogokat szabályozó rendelkezések alkotják. Ezek a rendelkezések azt a szándékot nyomatékosítják, hogy a jövőben a köztársaság, az autonóm tartomány vagy a helyi önkormányzatok nem lehetnek a médiaházak alapítói. Az állam tehát részben kivonulna a médiaházak mögül, a működésükhöz szükséges pénzügyi eszközök szétosztását pedig továbbra is állami, azaz kormányzati testületek végeznék. Ezeknek a döntéseknek az eredménye rövid és hosszú távon is nagy valószínűséggel az lenne, hogy a részben privatizációra ítéltetett, többségében azonban (általában objektív okok miatt) versenyképtelen médiaházak villámgyorsan megszűnnének, csupán néhány jelentősebb maradna fenn. A kissebségi vagy nemzetiségi sajtó érthető módon az előbbi, azaz a veszélyeztetett kategóriába tartozik. A nemzeti tanácsok ezért aggodalommal figyelik jogköreik tervezett szűkítését. Azokat a jogokat, amelyeket az állam néhány évvel ezelőtt megadott nekik, most egyetlen tollvonással visszaveheti. A nemzetiségi sajtó szempontjából így az állam nemhogy kivonulna a sajtóházak mögül, hanem épp ellenkezőleg: megerősíti, megszilárdítja saját ellenőrző, illetve irányító szerepét.