Az a bizonyos megfoghatatlan „tanyás” érzés

Az a bizonyos megfoghatatlan „tanyás” érzés

Mosolygó, fáradt arcok. Vacsora és próba előtt, tusolás után. Vihar készül fent, napsütés van lent. A vacsora lencse. A tanyaszínházasok hamarosan bemutatják a Gárdonyi Géza szövegéből készült A bor című előadást. A rendezője László Sándor. Meglátogattuk a tanyásokat Kavillón, ahol mindig jó lenni. Bemutató július 25-én.



Gombos Dániel, a szervezők gyöngye, már jó néhány éve koordinál, beszerez, fuvaroz, kézben tart.

— Eddig minden jól halad. Nem adódott különösebb gond, csupán a beszerzés körül, mert valami különös oknál fogva eltűnnek dolgok. Elvesznek, eltörnek, elromlanak. Ezeket újra be kell szerezni vagy megjavítani, újra kell teremteni valamiből. Rengeteg kosztümünk van. Nagy részüket nem tudjuk megvarrni, be kell őket szerezni, például a csizmákat, pipákat. A díszlet már megérkezett, hála istennek idejében, és a hangulat is fenomenális. László Sándorral nagyon jól lehet együttműködni, nyugodt atmoszférát teremt maga körül, kényelmes munkatempóban dolgozik, ami mindenkinek jó. Nincs idegeskedés, rohanás. Az idén is feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a fenének vagyok még itt egyáltalán, de erre nem tudok válaszolni. Valami itt tart. Stresszes a munkám, sokat dolgozom azért, hogy a többiek jól érezzék magukat, tehát nekem egy picit másról szól ez az egész. De amikor látom, hogy minden a helyén van, és működik, akkor úgy fekszem le, hogy na, ez is megvolt. Ez jó érzés. Van a Tanyaszínháznak egy misztikuma, mely számomra megfoghatatlanul megfogható, éppen ezért nem tudnám megmagyarázni. Nekem fontos a Tanyaszínház, mert emberileg és szakmailag is nagyon sokat nyújtott. Úgy érzem, ezt vissza kell adnom. Ha ennyit tudtam itt tanulni, akkor azon kell dolgoznom, hogy mások is tanulhassanak, és egyszer majd ugyanúgy érezzenek, ahogyan én.

Búbos Dávid ifjú színművésznövendéket az idén vették fel az Újvidéki Színművészeti Akadémiára. Második alkalommal „tanyázik”, és az idén teljesen szabadnak érzi magát.

— Tavaly egy picit szomorúan, keserű szájízzel jöttem ki, mert pótvizsgáznom kellett. Akkor harmadik osztályos voltam, az idén pedig felvételt nyertem az akadémiára, vagyis sikerült elérnem, amit szerettem volna, és semmiből sem kell pótvizsgáznom. Szégyen, nem szégyen, a latin nyelvvel nem könnyű boldogulni. Azáltal, hogy most szabad vagyok, ismerem a járást, az embereket, és tudtam, mit várhatok, máshogy érzem magam itt. Tudom élvezni. Amikor ugyanis tavaly kijöttem, egy kicsit tapasztalatlan voltam. Talán nem jól osztottam be az energiáimat. Tovább maradtam fenn esténként, olyankor is, amikor nem történt semmi. Most már idejében lefekszem. A tanyaszínház egy furcsa élmény. Megfordul az a folyamat, amely általában a színházat jellemzi. Itt nem a színész várja a nézőt, hanem a néző a színészt, és olyan embereknek játszunk, akik nagyon tudnak hinni valamiben. Jó embereknek, egyszerű embereknek, akiknek egy színházi darab megtekintése valóban ünnep, mivel sokan egy évben csak egyszer látnak előadást, mégpedig a Tanyaszínházét. Az ő hétköznapjaikba egy kis csodát tudunk becsempészni, s a tapsból, a beszélgetésekből és az előadás közben kinyilvánított reakciókból érezzük azt a felemelő energiát, amely szerint jó az, amit csinálunk, és ezt mindennap újra meg újra átéljük. Nagyon emberi energiák mozognak itt.

Dévai Zoltán az idén nem színészi minőségében van kint. És nem is kávéfőző kislányként. És még csak nem is egyedül...

— Nemrég számoltam meg, az idei a hatodik Tanyaszínházam. Senki sem kötelez rá, hogy itt legyek, mégis itt vagyok. Nehéz egy szóval megfogalmazni, hogy miért. Vagy mégsem? Azért, mert szeretem. Ebben nagyon sok tényező közrejátszik. Ide jönni az akadémistaéveim alatt sem volt kötelező, csak kötelezően ajánlott. Amikor pedig befejeztük a negyedik évet, már kötelezően ajánlott sem volt, viszont abban az évben rendezett Nagypál Gábor, és nagyon szerettem volna vele dolgozni. Ezért jöttem. Tavaly Lénárd Róberttel is jó volt a munkafolyamat. Őszintén szólva az idén már nem terveztem kijönni, de az égiek közbeszóltak, a tanár úr (László Sándor) ugyanis felhívott, hogy nem volna-e kedvem mégis eljönni, bár nem színészi minőségemben tart most rám igényt, hanem asszisztensként. Zűrös és hosszú évadunk volt, kellett egy kis „luft”, s úgy éreztem, hogy ha konyháslányként is, de itt leszek. Egy ideje foglalkoztat, hogy mi történik „lent”, a színpad másik oldalán. Ezt még soha nem éltem át, s ez egy nagyon jó alkalomnak tűnt, hogy belekóstoljak. Arról nem is beszélve, hogy a tanár úrral dolgozhatok, aminek külön örülök. Hát így alakult, hogy itt vagyok megint, és noha asszisztensi státuszban tartanak nyilván, mindent megcsinálok, ahogyan az egy jó tanyáshoz illik. Súgok, kávét főzök, színpadot állítok, szekeret festek, stb. És itt van velem a Mása kutya is, mely megkönnyíti, egyúttal megnehezíti is a dolgom, de az én kutyám, ezért örülök, hogy itt van.

Hajdú Sára az igazi „kisgólya”. A Tanyaszínház számára olyan, akár egy gólyatábor, hiszen az idén ősztől ő is az Újvidéki Színművészeti Akadémia hallgatója, s ez az első alkalom, hogy részt vesz a Tanyaszínház munkájában.

— Eddig diákszínpados voltam, ott pedig mindig olyan szerepeket kaptunk, amelyekben lehetett „élvezkedni”, a szülő is örült, hogy milyen ügyes a gyerek. Itt tisztában vagyunk vele, hogy az akadémián teljesen leépítenek, majd újraépítenek bennünket, és szerintem ez a legelső lépcsőfok. Egymondatos szerepekkel is meg kell tanulnunk bánni. Ezek a kis szerepek is fontosak ahhoz, hogy az előadás működjön, kerek egész legyen. Látjuk, hogy a másodévet elvégzettek már főbb szerepeket kapnak, ez inspiráló, de most még természetesen mindenkinél sokkal kisebbnek érezzük magunkat. Vannak köztünk olyanok, akik már másodjára járnak itt, nekem ez az első alkalom, és érzem, hogy sokkal jobban kell figyelnünk arra, hogy a nagyok mit kérnek tőlünk. Ugrani kell, meg kell felelni, nem lehet lustálkodni. Mindenkinek tisztességgel el kell végeznie a rábízott feladatot, nekünk azonban kétszeresen. Igyekeznek nevelni, erősíteni bennünket. A felvételi alatt folyamatosan próbáltak lebeszélni róla, hogy színészek legyünk, azaz hogy októberben az akadémián kezdjük meg a tanulmányainkat, ez még most is tart. Persze ennek a fele inkább csak vicc. Nagyon élvezem egy előadás megszületésében magát a folyamatot. Az elejétől a végéig, akkor is, ha vannak mélypontok. Én egy eléggé félős kislány voltam és még vagyok is, s az évek folyamán olyan szerepeim is voltak, amelyek során ki kellett lépnem a biztonsági zónámból, úgyhogy én is fejlődtem, merészebbé és nyitottabbá váltam.




Szabó Attila felvételei

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A fával való építés ereje
Riport
A magyar kultúrkincs digitális mentése
Riport
Facebook

Támogatóink