A saját tapasztalatainkból, a korábbi időket illetően pedig a feljegyzésekből tudjuk, hogy sokan emiatt feleslegesnek, vesztesnek érzik/érezték magukat.

A mezőgazdaság gépesítése miatt az emberek tömegesen költöztek városokba, illetve egyik országból a másikba. Mindezt gyakran a globalizáció hatásaként fogják fel, és az utóbbi időben éppen ezért felerősödtek a globalizációt bíráló hangok. Sokan a feltétel nélküli alapjövedelemben látják a megoldást. A finnek az év eleje óta már tesztelik, hogy milyen hatásai vannak az állandó ellátmány bevezetésének. Azok is egyre hangosabbak, akik szerint a robotokat, illetve az őket működtető és így haszonra szert tevő vállalkozókat meg kell adóztatni. Az így befolyt pénzből pedig azokat lehetne támogatni, akik kiszorultak a munkaerőpiacról.

Ez jól hangzik, és sokan hajlamosak azonnal megkövezni azt, aki esetleg jobban belegondol, sakkzsargonnal élve még egy lépést előre lát, és nem támogatja feltétel nélkül a feltétel nélkülit. Akinek alkalma volt behatóbban megismerni az egykori szocialista önigazgatású társadalom működését, mely végül megmutatta, hogy az emberi gyarlóság, önzés és haszonvágy hogyan tud egy elméletben kifogástalannak tűnő rendszert belülről szétbomlasztani, az talán sejti, miről van szó. Ha valaki értelmetlen munkáért vagy a semmiért kap olyan pénzt, amelynek valódi értéke van, az előbb-utóbb még többet szeretne a semmiért, míg mások, akik úgy érzik, élősködőket kell eltartaniuk, szintén elégedetlenek lesznek.

Már a XVIII. század végén és a XIX. század elején zajló ipari forradalom is tömeges munkanélküliséghez vezetett. A sziléziai takácsokat vagy az ír kézműveseket vajon hogyan tudta volna kárpótolni az egykori állam? Mihez vezetett volna, ha életjáradékot kapnak, vagy ha megpróbálták volna államilag betiltani a szövőgépeket? A kisiparosok által készített drágább és rosszabb minőségű árukat használnánk ma is? A vállalkozó szelleműek már abban az időben tömegesen vándoroltak a tengerentúlra. Amerikában sem volt azonban mindenki sikeres. A Bácska szívében található szülőfalumban például mindmáig mesélik annak az egykori „legendás” kefekötő kisiparosnak az esetét, aki még az első világháború előtt hajóra szállt, majd néhány hónapnyi viszontagság után — miután rájött, hogy ott sincs kolbászból a kerítés — ugyanabban a nadrágban jött (végleg) haza, amelyben elment.

Arra is számos példa van, hogy a vajdasági rónán magukat már feleslegesnek érző, az itteni viszonyokban csalódott emberek külföldön boldogultak. Viszont a boldogulás elég tág fogalom. Bizonyos felfogás szerint aki munkát talált, és meg tud élni a béréből, az már sikeres. Mások viszont csak azt tartják sikeresnek, aki „kint” lett sikeres vállalkozó, kutató, orvos, üzletember stb. Ilyenből azonban sokkal kevesebb van, mint az előbbiből. De ne feledkezzünk meg azokról sem, akik „kint” töltöttek el egy kis időt, nem lettek kiemelkedően sikeresek, de alkalmazottként összespóroltak egy kis tőkét. Aztán hazajöttek, és a „kinti” sémákból okulva, az ottani tapasztalatokat felhasználva itthon lettek sikeres vállalkozóvá. Nem volna szabad elfelejteni, hogy ebben mekkora lehetőségek rejlenek. Egy rendezett, vállalkozóbarát feltételeket kínáló ország jó motiváció lehet azoknak, akikben még ott pislákol a honvágy gyenge lángja.

Nyitókép: MTI.hu