Ugyanolyan rab vagyok, mint maga — mondja csaknem lakonikusan, de mindenképp dermedten, tehetetlenül, kínjában a vállát vonogatva, karját széttárva Nyiszli Miklós boncolóorvos — vagyis az ő szerepét alakító Zsótér Sándor színművész, aki néhány éve az Újvidéki Színházban rendezte A szecsuáni jólélek című előadást Bertolt Brecht színműve nyomán — Nemes Jeles László Oscar-díjas magyar filmjében, a Saul fia egyik jelenetében. A címszereplő ekkor épp abban kér segítséget, hogy az auschwitzi koncentrációs táborban, a krematóriumok árnyékában méltó módon eltemethesse a gyermeket, akiben a fiát vélte felfedezni. Lényegében persze a film végéig sem tudjuk meg, hogy a gyermek valóban Saul fia-e, de ebben a szituációban ez, valljuk be, teljesen mellékes momentum, hiszen valójában a cselekvés, az elhatározás, a döntés számít, s teljesen mindegy, hogy annak motivációja csak (el)képzelt vagy valóságos. A főhős számára mindenképp ez utóbbi, és csak ez számít.

Onnantól kezdve pedig számunkra, nézők számára is az.

Neked nincs is fiad — mondja Saulnak az egyik jelenetben társa, aki korábbról, „otthonról” is ismeri őt, s a Sonderkommandóban vele együtt kapott helyet. Más az anyja — bizonygatja a címszereplő, hogy valóban az ő gyermeke a gázkamrát túlélő fiú, de egy házasságon kívüli kapcsolatból született. (Talán…) Nincs megerősítés, de nincs egyértelmű cáfolat sem, így tehát mindkét állítás igaz lehet. Ilyen esetekben pedig, legalábbis ezt súgja, sugallja a sokéves tapasztalat, hogy akkor járunk el a leghelyesebben, ha mindkettőt elfogadjuk helytállóként. A kettő együtt igaz, mintha az ellentétes állítások nem zárnák ki egymást. S végül is, valóban vannak ilyen pillanatok, legfőképp az abszurd élethelyzetekben. Márpedig a halálgyár, a halálgépezet emberi ésszel felfoghatatlan abszurditását (abszurdumát) senki sem vonhatja kétségbe.

Pion István dedikációja az Atlasz bírja című kötetében (Helikon Kiadó, Budapest, 2013.)

A néző tehát abban a kényszerhelyzetben van, hogy kénytelen elfogadni Saul igazát, s onnantól kezdve már csak „szurkolhat” neki, hogy sikerüljön eltemetnie a gyermeket — akárki legyen is az. A film cselekménye azonban ezen a ponton már messze elrugaszkodik Nyiszli Miklós valóban dokumentumértékű visszaemlékezéseitől, amelyeket a második világháború után Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban címmel adott ki 1946-ban Nagyváradon. Memoárjai alapján készült 2001-ben A szürke zóna című amerikai film is, amelyről sorozatunk előző részében már hosszabban értekeztem. A Port.hu ismertetője szerint: „Dr. Nyiszli Miklós, az auschwitzi koncentrációs tábor 12. Sonderkommandójának orvosaként szemtanúja volt a táborban történteknek. A film az általa írt dokumentumregény felhasználásával készült, megtörtént események nyomán. A film a »szürke zónáról«, egy zárt világról szól, ahonnan nem tért vissza senki. A 12. Sonnerkommandó mindennapjainak rettenetes története egy magyar túlélő tapasztalatai alapján.” A nemcsak a testet sanyargató, de az érző emberi lelket is megnyomorító élethelyzetet, a reménytelenség környezetét s az egyszerű, hétköznapi embernek az emberi, humán mivoltához való ragaszkodását is szemlélteti, meg- és felmutatja mindkét film, A szürke zóna és a Saul fia is. S valljuk meg, ez utóbbi sokkal hatásosabban és sikeresebben teszi ezt. Kevesen vannak (és voltak), akik épp ésszel el tudták viselni azt az élethelyzetet, amelyben a sonderkommandósok éltek a koncentrációs táborban, így hát Saul „bekattanása” is (ha a fia volt a gyermek, ha nem, egyre megy…) teljesen érthető. Hiszen kell, mindig kell az emberi léleknek egy apró kis kapaszkodó — mintha „tikkelne” —, akárcsak a könnyű ruhadarabnak is a fogas, amely hozzásegíti, hozzásegítheti ott legbelül, önmagában (az emberi lélek belső szürke zónájában) az elviselhetetlennek tűnő szituációk leküzdéséhez.

Atlasz bírja, ne aggódj, nélküled is”

Habár nem volt fotóművész, a görög Alberto Iszrael Errera mindenképp az egyetemes fotográfiatörténet kiemelkedő és az egyik legfontosabb alakja. Még ha csak azt a négy felvételt kattintotta is el életében az Auschwitzban titokban beszerzett gépen. Mintegy a hagyatékaként… Persze, az adott körülmények között talán több is volt, de mindenképp csak ennyi maradt fenn.


„Büszke vagyok arra, hogy van egy Oscar-díjas barátom”, avagy Pion Pityu az aranyozott szobrocskával — ezúton is GRATULÁLOK!

Miután Alberto Errera (vagyis eredeti írásmódban: Αλβέρτος Ερρέρα) 1944 augusztusában megszökött az auschwitzi táborból, néhány nap múlva elfogták és megölték a nácik, így — felettébb sajnálatos módon — ő már nem élt, amikor a következő hónap elején, az év szeptemberében (tehát csak néhány héttel később) rabtársai a felvételek negatívjait kijuttatták a lágerből. Mint a visszaemlékezésekből kiderült, egy fogpasztás tubusban sikerült kicsempészniük a táborból a tekercset, s így juttatták el Krakkóba az ellenállókhoz a negatívokat. A keltezésében szeptember 4-ei dátummal igyekeztek egy néhány soros mellékelt levélben elmagyarázni, hogy mi látható a képeken. „A szövegből kiderült, hogy a képeken azok a rabok látszanak, akiket épp a gázkamrába, »a zuhanyzóba« küldenek, illetve a szabadban elégetendő holttestek, mert a felvételek egy olyan napon készültek, amikor a krematórium nem bírta a terhelést” — írta a Saul útja című kötetében Váradi Júlia.

A kezünkre játszik most (tehát egy cseppet sem véletlenül választottam éppen ezt) a városfelsorolás a Pion Istvántól idézett versrészletben, hiszen minden kényszeredettség, erőlködés vagy erőltetettség nélkül kanyarodhatunk vissza általa a Saul fia című film cselekményéhez, fiktív szálához. A címszereplőről, Saul Ausländerről ugyanis — a hulló vérként elcsepegtetett vagy morzsaként elpotyogtatott apró kis információkon kívül — szinte semmit sem tudunk meg a filmből: előélete, családja, foglalkozása, életkörülményei, korábbi anyagi helyzete, társadalmi státusa, vallási meggyőződése stb. homályban marad. A rendezőt ilyen megközelítésben csak a „fiktív jelen”, vagyis a filmbeli cselekmény, s azon belül is a főhőse jellemfejlődése, csodálatos átalakulása érdekelte abban a rövid intervallumban, amelyet nekünk a vásznon megmutatott, feldolgozott. Ausländer — németül annyit tesz: külföldi. Mondhatjuk/fordíthatjuk talán idegennek is, de ennek a kifejezésnek a szótári megfelelője már a fremd. Ami ugyancsak jelöl külföldit is… Mert mi volna, mi lehetne egy átlagos külföldi, ha nem idegen? Szóval, amilyen egyszerűnek tűnhet ez első ránézésre (felszínesen), ugyanannyira bonyolulttá is teszi a helyzetet, nehezítve ezzel a kiigazodásunkat a szinonimák őserdejében. Saul Ausländerről pedig amellett, hogy vagy van egy halott fia (vagy nincs...), csak annyit tudunk meg a filmből, hogy a kárpátaljai Ungvárról deportálták. Ez pedig egy egész más vonatkozását nyitja meg a filmnek. Hiszen a Pion Pityu versében felsorolt — ma már rendre mind határon túli magyar — települések, Munkács, Kolozsvár és Szabadka, a második világháború idején az anyaországhoz visszacsatolt területeken találhatóak. (Pozsony kivételével, mely abban az időszakban a Jozef Tiso vezette független szlovák állam fővárosa volt.)

S ahogy állunk így, dermedten, mint Nyiszli doktor a fent megidézett jelenetben, akár egy kőszobor a mozi előtt, és körbefúj bennünket a hideg tavaszi szél, a lábunkban fel-feltűnő maró érzések mellett még az arcunk is kiszárad…

De Atlasznak — ha minden igaz — nélkülünk is, de ezt is mindenképp bírnia kell!

(Folytatjuk)