Ezen a héten Pósa Károlyhoz, a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtár vezetőjéhez tértem be egy jóízű beszélgetésre. A látogatásomnak igazából nem volt különösebb apropója, de talán az is elegendő, hogy az alanyom karikaturista, festő, blogot, novellákat, verseket ír, lovai vannak, három gyermeket nevel.
* Azt mondtad, leginkább közíró-grafikusnak neveznéd magad, de — talán fogalmazhatok így — sokkal több lábon állsz.
— Én már két-három évtizeddel ezelőtt, az érésem időszakában eldöntöttem, milyen úton akarok haladni. Meg is indultam egy csapáson, a hátamon lévő batyu pedig szépen, fokozatosan gyarapodott. A versektől kezdve a grafikákon, kiállításokon át a lovak szeretetéig minden belekerült. Most, amikor már negyvenöt elmúltam, és a tisztes középkorban vagyok, hittel vallom, hogy az embernek nemcsak önmagát, hanem a közösségét is fel kell vállalnia. Aki ismer, az tudja, hogy én nem politizálok, illetve azzal politizálok, amit csinálok. Igazság szerint egyre inkább ódzkodom a politikától, vonulnék háttérbe, csak nem tudom, megengedheti-e ezt magának egy közéleti ember. Mivel olyan kevesen vagyunk itt, a Délvidéken, a sok lábon állás talán éppen azt hivatott sugallni, hogy az, aki valami kegyelem folytán egy kis többletet is kapott, nem teheti meg, hogy ne éljen vele. Gondolok a publikálásra, a versekre, írásokra, minden egyébre, ami engem jellemez. A létszámában apadó délvidéki magyarságnak azonban nemcsak az én szerény tehetségem, hanem a nálam sokkal fajsúlyosabb emberek tevékenysége is szükséges ahhoz, hogy elmondhassuk majd, nem hiába vállaltunk családot, és neveljük a gyermekeinket, mert szeretnénk nekik valamiféle jövőt felmutatni.
* Te melyik szekértáborhoz tartozol?
— Régóta a VMSZ tagja vagyok. Monogám típus lévén nem szoktam váltogatni a párthovatartozásomat, de az is biztos, hogy elég nehéz engem bárhova beskatulyázni. Megvan az önálló véleményem, melyet az alkotással is hangsúlyozok. Régen a fiatalságból eredően voltunk bátrak, de ha megjön az embernek a tartása, az önértékelése, amikor már szembe mer nézni a tükörrel, akkor rájön, hogy az igazságért mindig ki kell állni. Én a legszívesebben annak a személynek a fejét verném be, aki kitalálta, hogy szólj igazat, beverik a fejedet. Ugyanez vonatkozik arra is, aki az arany középutat dicsőíti. Arany középút ugyanis nincs. 2015-ben elérkeztünk oda, hogy vagy van valahogy, vagy nincsen sehogyan sem. Vagy-vagy. Ez a maszatolós, elkenős közéleti mismásolás nekem sohasem tetszett. Az én értékrendem megvan: nemzeti, konzervatív, bevallottan magyar érzelmű figura vagyok. Nem véletlen, hogy a Rákóczi Szövetség helyi szervezetét vezetem tizenvalahány éve.
* Szóval szerinted a középút nem jó? De mi van azokkal, akik sehova sem akarnak csatlakozni, és ezért mindenki ellenségnek tartja őket?
— A függetlenség nem azt jelenti, hogy valaki középúton van, hanem azt, hogy igyekszik távolságot tartani a számára vállalhatatlan gondolatoktól vagy irányzatoktól, és ezeket alkalomadtán kritizálja is. Ezzel nincs semmi baj. A világnak a rendjével van gond, ha nincs fehér és fekete, hanem csak a szürke massza, a ködösítés. A bégető birkák közé simulás nem nekem való. Kellenek a józan hangok, hogy időnként — dicsérve vagy kritikusan, de — ki merjék mondani a véleményüket. Szükség van egyfajta civil kurázsira, mert amit egy párt nagyon nehezen tud meglépni, azt egy civil kezdeményezés — főleg, ha segítő szándékkal jött létre, illetve bevallottan magyar jellegű, mint a Rákóczi Szövetség — gond nélkül megtesz. A civilt mindig a szíve viszi előre.
* A blogodban, a Bácskai diáriumban jól odamondogatsz mindenkinek.
— Innen, Kanizsáról nyilván nem lehet megváltani a világot, de engedtessék meg nekem, hogy legyen saját véleményem, melyet más fórumokon ritkán vagy sohasem tudok elmondani, viszont legalább a saját weboldalamon megtehetem. Elvégre ott nincs cenzúra, a magam ura vagyok, és a leírt vagy megrajzolt véleményemet mindenképpen vállalom. Nem szabad félni, és valójában sok vesztenivalóm sincs.
* De olyan nagyon nem is szeretnek a szókimondásod miatt?
— Erre egy tanmesével válaszolok. Egyszer egy ember elment egy nagyszerű keleti tanítómesterhez, és azt mondta neki: Mester, engem mindenki szeret, mindenki veregeti a vállamat, nincs ellenségem. Te mit gondolsz rólam? A mester ezt válaszolta neki: Te vagy a legsilányabb ember, akit valaha láttam! Mert aki teszi a dolgát, az ellenségeket is szerez. Nos, a politikusok szelik az almát, de maguknak adják a legnagyobb szeletet. Az élet azonban nem szeletekben mérhető, hanem becsülettel kell tenni a dolgodat, és annak előbb vagy utóbb meglesz a hozadéka. Egyáltalán nem valószínű, hogy ez az anyagiakban mutatkozik meg, sőt, a legtöbbször biztosan nem. Egyébként ami a pénztelenséget illeti, én is nagyon el vagyok keseredve.
* Mi a véleményed a vajdasági magyar közéletben jelenleg tapasztalható folyamatokról?
— Látszik, hogy választások közelednek. Én ezt cicaharcnak nevezném, mert nem látom a férfiasságot, a küzdés erejét, dinamizmusát. Hiányzik belőle az a stílus, hogy nyílt sisakkal nekirontok, aztán lesz, ami lesz. Ez az óvatos, minden szót patikamérlegre helyező, a hideg levest is megfújó módszer engem inkább szórakoztat, habár keserű a kacaj, melyet időnként megeresztek. Elvártam volna, hogy sokkal több empátia és becsületes szándék munkáljon az összes vezetőnkben, aki elitnek gondolja magát. Azt hittem, hogy jóval nagyobb a felelősség, de csalódtam, mert itt ismét csak a pozíciókról van szó.
* Te miért maradtál itt a kilencvenes években, illetve miért nem kelsz útra most, amikor ez ismét tömegjelenséggé vált?
— A behívók kézbesítésének idején egy évig én is Pesten éltem, aztán visszajöttem. Az embernek örökké az a hazája, ahol megszületett, különösen akkor, ha olyan helyzetben van, mint a délvidéki magyarság. Minket a nagyon erős lokálpatriotizmus tud még megmenteni. Magyarország az anyaországom, de a szülőföldem itt van a Tisza mentén, hiszen itt tudom embernek érezni magamat. A tevékenységem bárhol a világban sokkal kamatoztathatóbb lenne, de külföldön csak fél lélekkel lehet élni, a másik fele — hacsak nem vagy bükkfalelkű — odahaza marad. Mondjam azt, hogy kalandvágyból maradtam itthon? A feleségem, aki Budapesten tanult, szintén hazajött, a három lányunkat itthon neveljük. Szeretnék élhető körülményeket teremteni itt, Magyarkanizsán, habár nagyon nehéz dolgom van. Próbálok ide-oda betörni, végvári vitézként harcolni. Kiállításokat szervezek, előadásokat tartok, most például a városnapra készítettem egy kis kamara-összeállítást a városháza előcsarnokában. Januárban viszont Pesten, a Csepel Galériában lesz egy nagy, önálló tárlatom, melytől — bevallom — várok valamiféle áttörést. Nagyméretű festményeket viszek, van egy ciklusom, mely épületeket, házakat, főleg kanizsai motívumokat dolgoz fel, egy másik része inkább a környezetet, a Tiszát, a járást mutatja be, a harmadik pedig aktokat, tanulmányokat tartalmaz.
Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia
