Hivatásáról, néptáncos lányokról, édesapjáról, hagyományőrzésről beszélgettünk az ifjabb Bereczcel.

* Most jöttél le a színpadról. Kifáradtál tánc közben?

— Ó, dehogy! A fesztivál miliője feledteti minden fáradtságomat. Most vagyok itt ugyan először, de a hely teljesen lenyűgözött, kár, hogy csak egy napot tudok maradni. Vajdaságban viszont már többször is jártam. Nagyon szép emlékek fűznek ide, főleg Topolyához. Egy újpesti amatőr táncegyüttesnek vagyok a tagja, amely jó kapcsolatot ápol a topolyai Cirkalom Táncegyüttessel, ezért sokszor látogatunk el hozzá. Megjegyezném, a cirkalmasok vendégszeretetét senki sem tudná fölülmúlni! Mivel a magyar táncházmozgalom erdélyi központú, régebben inkább csak a székely néptáncosokkal tartottuk a kapcsolatot, ám amikor megismerkedtünk a vajdaságiakkal, egy olyan csapatba és hangulatba csöppentünk, amelyet nem lehet szavakba önteni. Sajnáljuk, hogy csak most „fedeztük föl” egymást. Úgy érzem, én Vajdaságba hazajövök.

* Apád fia vagy?

— Azt szokták mondani, hogy csak az anyja biztos, de az én esetemben nem lehet letagadni, hogy apám fia vagyok.

* A pályád el volt rendelve?

— Nem. Szerencsés vagyok, mert a családom nem úgy próbálta rám erőltetni a néptáncot, mint a kisgyermekre szokták a nyakkendőt, hanem magamtól szerettem meg. A Fölszállott a páva előtt a tánc csak hobbi volt. Miután nyertem, számos olyan lehetőséget kaptam, melynek köszönhetően onnantól kezdve kenyeret is kereshettem a hobbimmal. A mérleg két serpenyőjét aránytalanul mozdította el ez a győzelem. Egyébként jogi kart végeztem. A jövőben ezen a pályán is szeretnék majd teljesíteni, már azt is kigondoltam, hogy mit és hol: a minisztériumban kultúrával vagy nemzetstratégiával szeretnék foglalkozni. Most a Nemzeti Színházban dolgozom mindennap reggel 10-től este 10-ig. Egy olyan darab koreográfiáját készítjük, amely az első világháború történetét dolgozza föl. Szeptembertől pedig a Fonónak leszek művészeti vezetője.

* A szigorú jogász hogyan ért szót a bohó néptáncossal?

— A tánc kimozdít a szigorú törvények világából, fölszabadít, és levezeti a fölösleges energiáimat. A néptánc számomra egyenlő a szabadsággal. A hivatásos táncosok úgy dolgoznak, mint a rabszolgák, megmondják nekik ugyanis, hogy mikor hova és hogyan lépjenek. A mozdulatok így elveszítik valódi értéküket. A tánc az önkifejezés eszköze, a legszentebb pillanatok egyike. A régi időkben a parasztemberek a kőkemény, izzadságos munka után este fejükbe csapták a kalapjukat, és elkezdtek táncolni. Ez már akkor is a teljes szabadságot jelentette.

* Tudsz-e kommunikálni a tánccal?

— Igen, ezt tapasztaltam is néhány éve egy pécsi nemzetközi népművészeti fesztiválon, amelyen kétszáz ország kétezer-ötszáz táncosa találkozott. Két hétig megállás nélkül mulattunk. Táncolás közben úgy összeforrtunk, mintha mindannyian egy földrészről érkeztünk volna. Hihetetlen élmény volt, hogy a világ milyen könnyen tud egyesülni. Nem kellett a másik nyelvét beszélni ahhoz, hogy megértsük egymást, a tánccal kommunikáltunk. Én azóta sem tapasztaltam ilyen szintű békét és toleranciát. A politikusoknak is táncolniuk kellene.

* A néptáncosok néptáncos társat választanak maguknak?

— Ez a téma most nagyon aktuális számomra, mivel éppen párt keresek. Azért örülnék egy táncos lábú leánynak, mert éjjel-nappal rophatnám vele. A hátránya csak az lenne, hogy nem igazán tudnánk másról beszélgetni, mivel ez a közeg teljesen magával ragad.

* Akkor a legjobb választás egy jogász végzettségű néptáncos lenne.

— Látod, erre még nem is gondoltam!

* Nagyapád dr. Berecz István András, édesapád Berecz András István, te Berecz István András vagy. A te fiadat hogy fogják hívni?

— András István!

* Berecz András István milyen embert nevelt Berecz István Andrásból?

— Hála Istennek, az öreg egy vaskalapos ember. Ha nem szigorú eszközökkel nevelt volna (és nevelne még ma is), akkor én most más úton járnék. Egy rosszabbon. Az is lehet, hogy már elmulattam volna az életemet. Édesapám megtanított, hogy a szabályokat be kell tartani, és hogy vasárnaponként misére kell járni. A másik három testvéremet is keményen fegyelmezi. Van köztük egy klasszikus zenész, aki még csak tizenhét éves, de már első lett egy országos hegedű- és zongoraversenyen. Emellett zenét is szerez, nemrégiben Kocsis Zoltán jótékonysági hangversenyén játszott. Én csak furulyázok. 

* Hogyan érzed magad, amikor rajtad van a kalapod és a népviselet?

— A kalap és a népviselet tartást ad az embernek. A ruha hatására megváltozik a viselkedésem a színpadon. Néhány évvel ezelőtt még lusta voltam magammal vinni a néptáncos öltözéket egy-egy föllépésre, azt hittem, hogy öltönyben, vasalt nadrágban, lakkcipőben és fehér ingben ugyanolyan jó lesz táncolni. Azóta rájöttem, hogy nem.

* Annak utána szoktál nézni, hogy a népviselet, melyet magadra veszel, milyen hagyományt őriz?

— Sajnos nem, ez nagy hiányosságom. Régebben dühöngésként és feszültséglevezetésként éltem meg a táncot, nem foglalkoztam a múltjával. Most már úgy érzem, hogy elérkezett az ideje, hogy egy kicsit mélyebben is beleássam magam a néprajzkutatásba.

* A fiatalok körében is egyre népszerűbb a népzene.

— Igen, ennek nagyon örülök, hiszen még ha földolgozások formájában is, de a népművészet sok emberhez eljut. Ha mindenki tudna legalább egy-két népdalt, a társadalmunk megszépülne.

* A népzenén kívül milyen műfajt szeretsz még?

— Kamaszkoromban a rockzene rajongója voltam, most a dzsesszmuzsikát hallgatom szívesen, főleg Dresch Mihályt. Volt deszkás korszakom is, állandóan apám nadrágjait hordtam, melyek ülepe a földig ért. Most a népviselet szerelmese vagyok, és ha kell, három kalapot is magammal viszek egy föllépésre. Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint amikor a fejembe tehetek egy darutollal díszített szatmári kalapot.