Anyaságom története

Anyaságom története

​​​​​​​Huszonhét-huszonnyolc évesnek gondoltam, de tévedtem.

Mindössze huszonnégy, és a kislegény, aki elkísérte, a fia, aki január végén töltötte be a tizedik évét. Mária azt mondja, remekül megvannak egymással, igazából egymást nevelik. Jól öltözöttek, nem márkás a holmijuk, de tiszta, ízléses, és beszéd közben is mosolyognak egymásra. Jó érzés a közelükben lenni.

Kattintson az alábbi képre és olvassa el Tóth Lívia születésnapi beszélgetését Perisity Irmával, lapunk nyugalmazott újságírójával, a Hét Nap egyik legnépszerűbb rovatának, a Sorsok, Emberek sorozatnak a szerzőjével, aki 2019. március 8-án tölti be a 80. életévét

— Nem tudom, vétek-e a szabályok ellen, hogy őt is magammal hoztam, de megszoktuk, hogy ahová csak lehet, együtt megyünk — mondja, és cuppanós puszit ad a kisfiú kezére. — Ő mindent tud az életünkről, mert úgy gondolom, a gyerekeink előtt nem lehetnek titkaink. Bárcsak velem is beszéltek volna a szüleim, most talán nem ülnék itt, vallomásra készen. Tanyasi családból származom, tehát jókora volt a lemaradásom a városi osztálytársaimmal szemben: a szüleim nem igazán beszéltek velem a kényesebb témákról, nem volt lehetőségem, hogy a szabadidőmet a társasággal töltsem, nem volt számítógépünk, még csak autónk sem. Szerencsére szerettem olvasni, és apám nővére, aki a városi könyvtárban dolgozott, rendszeresen hozott haza könyveket, így állandóan volt mivel kitölteni a szabadidőmet. Talán ott hibáztam, hogy senkitől sem kértem tanácsot, milyen kiadványokat olvassak, mert ha akkor nem a történelem, hanem, mondjuk, a biológia felé fordulok, talán többet megtanulhattam volna az életről. De ennek ma már semmi jelentősége, az eseményeket nem tehetem meg nem történtté, és ha tehetném is, nem biztos, hogy megtenném.

Nyolcadikos voltam, amikor az iskola cserkészcsapata május 1-jei táborozást szervezett a Fruška gorán. Sokat kellett könyörögnöm anyuéknak, de a végén elengedtek. Egy hétig tartott a táborozás, rengeteget tanultam, de az utolsó két nap megpecsételte a további életemet. Az egyik csapatvezető fiú már egyetemista volt, és megtetszettünk egymásnak. Az utolsó két napon majdnem egész nap együtt voltunk, az utolsó éjszakát együtt is töltöttük az ő sátrában. Ha azt mondom, nem tudtam, mit jelent a szeretkezés, nem volnék teljesen őszinte, de az színigaz, hogy ennél többről fogalmam sem volt. Azt tudtam, hogy a „jó” lányok nem fekszenek le fiúkkal házasságkötés előtt, de a sátorban úgy éreztem, ebből semmi rossz nem származhat. Ő volt az első férfi az életemben, előtte még csak nem is csókolóztam — és terhes maradtam. Amikor otthon megkezdődtek a rosszullétek, a hányás, anyám azonnal megértett mindent. Rettenetesen szégyelltem magam, pedig úgy éreztem, nem vagyok sem romlott, sem erkölcstelen. A szüleim felkeresték a fiút, akivel megbeszéltem, hogy addig nem jelentkezem neki, amíg be nem iratkozom a középiskolába — akkor majd megtervezzük, mi lesz velünk a jövőben. Az ő családja engem hibáztatott, mondván: a szüleim erkölcstelennek neveltek, azért feküdtem le a fiukkal. Mivel ő már elmúlt tizennyolc éves, a szüleim erőszak vádjával beperelték. Erről nem szeretnék sokat mesélni, csak annyit, hogy hiába tettem vallomást, a végén a fiút másfél év börtönre ítélték, három évre felfüggesztve. Így a szülei azonnal külföldre küldték az egyik rokonukhoz. A szüleim nem tudták, mi legyen velem, de a nőgyógyász tanácsára nem vetették el a magzatot, mert elég fejlett voltam, és a terhesség megszakítása több gondot okozott volna, mint a szülés. Persze, a középiskolai beiratkozásról szó sem esett, a szüleim úgy tartottak otthon, mint egy jószágot, éppen csak nem voltam karóhoz kötve. Rengeteg időt töltöttem egyedül, csak a könyvtáros nagynéni járt hozzám, hozta az olvasnivalót. Az ő ötlete volt az is, hogy készüljek fel a gimnáziumi felvételire, hiszen volt időm bőven.

A következő évet a fiamnak és a tanulásnak szenteltem. Abban reménykedtem, hogy a fiú majd hazajön, és legalább megnézi a gyerekünket. De nem jött. Időnként az anyja meglátogatott, apró ajándékokat hozott a babának, de sohasem szólt a fiáról. Ha most visszagondolok azokra az évekre, úgy érzem, nem volt túl nehéz, talán azért, mert nem értem fel ésszel az egészet. A fiam gyönyörűen fejlődött, okosodott, egyre jobban ragaszkodott hozzám. Kitöltötte az életemet. Sikeresen felvételiztem a gimnáziumba, és nehezen ugyan, de le is érettségiztem. Befejeztem egy egyéves kozmetikai képzést, a szüleim annyit segítettek, hogy béreltek a városban egy lakást és ahhoz közel egy kis szalont, ahol már három éve önállóan dolgozom. A fiam most harmadikos, kitűnő tanuló és tehetséges sakkozó. Hála istennek semmiben sem szenvedünk hiányt, annyit keresek, hogy fedezem a költségeinket, többre nem is vágyunk. Erre a beszélgetésre csak azért jelentkeztem, mert a fiam apja bejelentette a jövetelét. Azt mondja, végre sikerült minden gondját megoldania, tíz év után most látogat haza először. Húsvétra. A fiam még nem látta őt, most éppen azzal vagyunk elfoglalva, hogy a találkozót tervezzük. Ki tudja, talán még az is megtörténhet, hogy család leszünk!


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Hazug ideál
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.03.01.
  • LXXIV. évfolyam 9. szám
Kutyából szalonna
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.02.25.
  • LXXIV. évfolyam 8. szám
Facebook

Támogatóink