Elkeseredetten és csalódottan szembesülök nap mint nap a ténnyel, hogy bizonyos anyanyelvet, jelen esetben magyar nyelvet és irodalmat tanító pedagógusok mennyire félvállról veszik a hivatásukat. Azt, amivel büszkélkedni kellene ebben a kegyetlenül eltorzult, kicsinyes világban. Feladatuk megszerettetni a gyermekekkel, a fiatalokkal anyanyelvünk szépségét, sokrétűségét, feltárni előttük titokzatosnak látszó szófordulatait, hagyni, hogy a magyar diákok magyarul éljenek, írjanak és szóljanak.
Ehelyett — tisztelet a kivételnek, mert vannak lelkiismeretes, nagyszerű tanárok is! — a legtöbb esetben a tantárgy oktatójának közönyösségéről, anyanyelvünk ápolását és tanítását teherként megélő pedagógusokról, a tanulók kreativitását személyeskedőn leértékelő „fáklyavivőkről” hallani. Nincs ez rendben, hiszen így Széchenyi István gondolata, mely szerint „nyelvében él a nemzet” igaztalannak tűnhet. Mert lakhelyet igen, de anyanyelvet nem cserél az ember soha! A hivatásuk legalacsonyabb lépcsőfokán is csak egyensúlyozva megmaradni tudó anyanyelvtanárok azonban, úgy látszik, ezzel nincsenek tisztában. Hiszen aki meggátolja a gyermeki szabad kreatív gondolkodást, porba tiporja az olvasás, az irodalom szépségét, és csupán „tetszik—nem tetszik” alapon osztályoz — az nem méltó a rá bízott nemes feladat elvégzésére! Itt, a Délvidéken, ahol egyre gyérebb a magyar szó, dédelgetni, őrizgetni kellene a magyar nyelvet. Feltárni annak minden báját a gyermekek előtt, hagyni, hogy szeressék, használják és büszkén vállalják — bárhol éljenek is majd a nagyvilágban. Ehelyett gyenge osztályzatokkal, lekicsinylő értékeléssel nem csupán az anyanyelvük ápolásától veszik el a kedvüket a magyar gyermekeknek, hanem hátráltatják őket a továbbtanulásban is. És kérdem én: ha egy gimnazista fiatalnak csupa jeles és kitűnő osztályzatai vannak környezetnyelvből és idegen nyelvekből, miért éppen anyanyelvből kell vért izzadnia egy sovány, átmenő osztályzatért? Többgenerációs gond ez, mely egy-egy tanár munkájában tükröződik. És mit tehet a szülő, aki magyarként magyarnak neveli gyermekét? Csak vergődik tehetetlenségében, miközben gyermeke ki van szolgáltatva az életunt tanár kényének-kedvének. Ilyenkor visszacsengnek bennem egy nagyszerű pedagógus-pszichológus szavai: „A pedagógusok egyharmada igazi pedagógus. Másik harmada jó iparos módjára bejár a munkahelyére, majd dolga végeztével elfelejti, mi is a hivatása. A harmadik pedig az a típus, akit nem lenne szabad gyermek közelébe engedni...”
Hát ez utóbbiból sajnos több van a kelleténél. Mert az ilyenből egy is sok...
