Kányádi Sándor

A kisfiú, aki ibolyát látott

A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából.

Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.

— Égetik a tavalyi lombot — állapította meg a kisfiú, ahogy kíváncsian ide is, oda is be-bekukkantott a kerítések résein.

„Zöldül már a fű. Szép zöld lesz újra minden” — gondolta a kisfiú. És megállt.

A zsendülő fű között, a kerítésen túl, alig karnyújtásnyira icipici, kék szemű ibolya nézett szembe vele.

— Hát ezt hazaviszem édesanyámnak — határozta el a kisfiú, s már nyúlt volna is, hogy leszakítsa.

— Ne szakíts le, kisfiú! — szólalt meg az ibolya, olyan halkan, hogy csak a kisfiú hallhatta.

Erre valaki nagyokos azt mondaná, hogy az ibolya nem is tud beszélni. De én állítom, hogy tud beszélni. Tanúm rá a kisfiú, aki hallotta. És magam is számos történetben, mesében hallottam, olvastam, hogy a virágok beszélgettek. Még a tévében is láttam, hallottam, s éppen az ibolyát hallottam beszélni. A hóvirággal beszélgetett.

Csak hát tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. A kisfiú meghallotta.

— Miért ne szakítanálak? — nyúlt be a kisfiú a rácsos lécek között.

— Mert még kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen. Különben is, lopni szégyen.

— Szégyen? — torpant meg a kisfiú.

— Egyenesen bűn.

— Egy ilyen kis virágot is?

— Azt is. Kicsi szégyen. Kicsi bűn.

— Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni édesanyámnak.

— Várd meg, amíg kinyílok egészen!

— Akkor nem lesz szégyen, nem lesz bűn?

— Nem, ha megkéred a bácsit.

— Melyik bácsit, azt a gereblyést ott, aki a tüzet rakja?

— Azt.

— Kérni nem bűn?

— Nem.

— Nem is szégyen?

— Nem is szégyen.

— Akkor jó, megvárom, amíg kinyílsz egészen.

— Köszönöm — mondta a kis ibolya a kisfiúnak —, de hogy ne menj üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el édesanyádnak.

— Kösz — mondta a kisfiú. — Viszontlátásra!

De szedte is már a lábát szaporán, mert a beszélgetéssel eltelt az idő, s az édesanyja biztosan már várja a sarkon. Várta is.

— Hát te hol maradtál, kisfiam?

— Láttam neked egy szál ibolyát, de még nem nyílt ki egészen. Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.

— Hát ez valóban ibolyalevél, köszönöm — mondta az édesanyja, s nemcsak kézen fogta, mint máskor, hanem egy picit ölbe is kapta az ő kisfiát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál ibolyát.

Édesanyámmal — Özvegy Anna rajza

Donászy Magda

Ajándék

Színes ceruzával
rajzoltam egy képet,
anyák napján reggel,
Édesanyám, néked.

Lerajzoltam én egy
aranyos madarat,
aranyos madárra
aranyos tollakat.

Elkészült a madár,
nem mozdul a szárnya…
Pedig hogyha tudna,
a válladra szállna.

Eldalolná csöndben
tenéked egy dalban,
amit anyák napján
mondani akartam.

Anya és én — Virág Timon rajza

Nagymamámmal — Rózsa Isidora rajza