Antidepresszáns Desiré-tabletta

Antidepresszáns Desiré-tabletta

Szeretem, ha egy városban úgy köszönnek a sarki boltban, hogy „Dobro jutro, komšinice!”, vagy hogy „Jó reggelt! Megint egy csokis Nescafé lesz?”. És szeretem, ha meg tudom beszélni az újságosbódéban csücsülő eladó nénivel, hogy „Már megint minden újság címlapján ugyanazok az emberek szerepelnek... Nahát... Semmi új a nap alatt”. És azt is szeretem, ha van egy törzshelyem, ahol a nap minden szakában találok legalább három ismerőst. És sajnálom, ha bezár a sarki boltom.

Kisvárosból közepesbe, onnan pedig nagyba költöztem az évek során. Voltam becsei, szegedi, újvidéki, és most szabadkai vagyok. És először változott meg a lakcímem az igazolványomban a Szabadkára való költözésemmel. És valahogy mindig novemberben jut eszembe gondolkodni a városon. Mielőtt ideköltöztem, azzal riogattak, hogy majd engem is magával ragad a híres-nevezetes, szabadkai őszi depresszió és melankólia, de én arról győzködtem őket, hogy rám egyetlen város sem hathat így. Még akkor sem, ha nincs folyója. Legyőzöm én a poros, boros hangulatot. De aztán jött a hideg és a köd. Sokkal kevesebb ember volt az utcákon, mint általában. És azt vettem észre, hogy én is merengek. Bezárkózom a szobámba, takarókkal és filmekkel vészelem át a város épületeiből áradó depressziót.

Ám amikor megrendezték a Desiré Central Station fesztivált, a ködben megjelentek a színház falai, a falak mögött pedig olyan előadások, amelyeket azóta is emlegetek. És tíz napig ismerősre, ismeretlenre ráköszöntem: „Jó estét, jó szórakozást!” És a Bash házban a nap végén rituálisan megittuk a jól megérdemelt lazító nedűt. És jött Pintér Béla, Ivo Dimchev és a Derevo, Marko Mandić és a Desiré Akadémiák, új barátságok szövődtek, a szabadkai melankólia pedig kapott egy vastapsos pofont, és csak a fesztivál után mert visszanézni, immár egy jellegzetes üresség formájában, melyet csak az érezhet, aki egyszer már tele volt.
És sajnáltam azokat, akik őszbe merültek, mert a színházban tavasz volt éppen. Amikor vendégeim vannak, akik először járnak Szabadkán, megmutatom nekik a városom zsinagógástul, városházástul, és elmesélem nekik, hogy nem nyáron kell idelátogatni, hanem ősszel, amikor a fák is Desirébe öltöznek. Mert olyankor úgy zajlik az élet a város bugyraiban, mint egy alvilági művészhangyabolyban. Titkok tárulnak fel, mesék mesélődnek. Ebben kell megmártózni. (Ha már folyó nincsen.)


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Címkék: desiré2015

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A művészet érdeme
Színház
  • GYURKOVICS Virág
  • 2015.12.21.
  • LXX. évfolyam 50. szám
Miről  álmodik Urbán András?
Színház
  • Rokay Károly
  • 2015.12.21.
  • LXX. évfolyam 50. szám
Facebook

Támogatóink