Kisvárosból közepesbe, onnan pedig nagyba költöztem az évek során. Voltam becsei, szegedi, újvidéki, és most szabadkai vagyok. És először változott meg a lakcímem az igazolványomban a Szabadkára való költözésemmel. És valahogy mindig novemberben jut eszembe gondolkodni a városon. Mielőtt ideköltöztem, azzal riogattak, hogy majd engem is magával ragad a híres-nevezetes, szabadkai őszi depresszió és melankólia, de én arról győzködtem őket, hogy rám egyetlen város sem hathat így. Még akkor sem, ha nincs folyója. Legyőzöm én a poros, boros hangulatot. De aztán jött a hideg és a köd. Sokkal kevesebb ember volt az utcákon, mint általában. És azt vettem észre, hogy én is merengek. Bezárkózom a szobámba, takarókkal és filmekkel vészelem át a város épületeiből áradó depressziót.

Ám amikor megrendezték a Desiré Central Station fesztivált, a ködben megjelentek a színház falai, a falak mögött pedig olyan előadások, amelyeket azóta is emlegetek. És tíz napig ismerősre, ismeretlenre ráköszöntem: „Jó estét, jó szórakozást!” És a Bash házban a nap végén rituálisan megittuk a jól megérdemelt lazító nedűt. És jött Pintér Béla, Ivo Dimchev és a Derevo, Marko Mandić és a Desiré Akadémiák, új barátságok szövődtek, a szabadkai melankólia pedig kapott egy vastapsos pofont, és csak a fesztivál után mert visszanézni, immár egy jellegzetes üresség formájában, melyet csak az érezhet, aki egyszer már tele volt.
És sajnáltam azokat, akik őszbe merültek, mert a színházban tavasz volt éppen. Amikor vendégeim vannak, akik először járnak Szabadkán, megmutatom nekik a városom zsinagógástul, városházástul, és elmesélem nekik, hogy nem nyáron kell idelátogatni, hanem ősszel, amikor a fák is Desirébe öltöznek. Mert olyankor úgy zajlik az élet a város bugyraiban, mint egy alvilági művészhangyabolyban. Titkok tárulnak fel, mesék mesélődnek. Ebben kell megmártózni. (Ha már folyó nincsen.)

Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net