András, aki nem Harold...

András, aki nem Harold...

...avagy hogyan lesz valakiből világsztár, akaratán (és tudtán) kívül

Az internetes mém egy olyan jelenség, amely divatszerűen terjed az interneten. A tartalom lehet szólás vagy vicc, módosított vagy módosítatlan kép, animáció vagy bármi más. Maradhat állandó, de akár változhat is a kommentárok, a paródiák, a népszerűség hatására. Egy ilyen mém a Hide the pain, Harold! is, melyet az internetezők egészen biztosan jól ismernek. Ezeken a fotókon egy kedves arcú úr szerepel, akinek talán egy kissé erőltetettnek tűnik a mosolya. És akit — hála a mémnek — már az egész világon ismernek. Legalábbis az arcát. Hogy ki ő, és hogyan lett belőle világszerte kedvelt figura, azt csak kevesen tudják. Azt meg még kevesebben, hogy Szabadkához is köze van.  

A történet csaknem tíz évvel ezelőtt kezdődött, egy friss nyugdíjas úrral, aki stock fotókhoz állt modellt. (Ezek olyan fotók, amelyeket illusztrációként készítenek el előre a fényképészek, majd a képügynökségek elérhetővé teszik őket az ügyfelek számára, akik az adatbázisból témakörök, illetve kulcsszavak alapján kereshetnek. A felhasználó aztán az illusztrációt online vagy nyomtatott kiadványában használhatja fel, az ügynökség által meghatározott feltételekkel. A fotósok a megvásárolt vagy letöltött fotók után jutalékot kapnak — a szerző megj.) Az urat Arató Andrásnak hívják, és Budapesten él.

— Amikor ezek az első profi fotók elkészültek, ugye, az ember kíváncsi, tudni szerettem volna, hogy mire használják őket, és rákerestem az interneten. Eleinte „normál” módon használták őket: amelyik képen orvos voltam, az egy kórház oldalán jelent meg, ahol a lakást festettem létrán állva, az egy barkácsszerszámokkal foglalkozó oldalra került. Ez nem is volt meglepő, mert erre a célra készültek a képek — meséli András. — Aztán eltelt néhány hét, hónap, és én újra rákerestem a fotókra, hogy lássam, jól szerepelnek-e, használják-e őket. Ekkor vettem észre az első mémeket. Akkor nálunk ez még nem volt ennyire elterjedt, Amerikában „fedezték fel” a fotóimat, és ma már tudom, hogy fiatalok látták meg, és egymás között elkezdték küldözgetni őket, vicces feliratokkal kiegészítve. Persze a kereső kidobta nekem ezeket a találatokat. Ez az első találkozás ezekkel a fotókkal rossz, sokkoló élmény volt, hiszen én nem erre szerződtem. Amikor elvállaltam a fotózást, ilyesmiről szó sem esett. Az első mémek között ugyanis sajnos olyanok is voltak, amelyekre a mai napig nem vagyok büszke, és örülök is, hogy eltűntek, mert itt bántó, sértő dolgokat is írtak a képeimhez.

András azt mondja, az „ártatlan”, vicces mémekkel sem volt könnyű megbarátkozni.

— Felmértem, hogy nagyjából semmit sem tehetek. Ami nagyon durva, sértő volt, azt jelentettem, kértem, hogy azokat vegyék le. Mondjuk, azt tudtam, hogy ez nem egy végleges megoldás, mert ami egyszer kikerül az internetre, az már ott is marad, és hiába szedetek le egy oldalról valamit, addigra már ezren megosztották. Úgy gondoltam, hogy minden csoda három napig tart, majd csak elfeledkeznek erről is.

De nem így lett. A mémek sokasodtak, terjedtek, és az embereket lassan elkezdte érdekelni, hogy ki is az az úr azokon a bizonyos fotókon. Az első megkeresés egy oroszországi fiataltól érkezett, aki valahogyan kinyomozta András elérhetőségét, és több e-mailt is küldött neki.

— Azt írta, nagyon népszerű vagyok Oroszországban, és sokan el sem hiszik, hogy én egy létező ember vagyok. Egy jó ideig nem válaszoltam neki, de aztán készítettem egy fotót magamról, és elküldtem. Az oroszok saját közösségi oldalt használnak, nem a Facebookot, én arra az oldalra töltöttem fel a fotót. Ekkor „felrobbant” az internet. Előbb Oroszországban osztották meg százezrek, aztán pedig a világban is híre ment. Megkerestek az újságírók, és itt már végképp nem tehettem mást, felvállaltam maga.

András azt mondja, az ismerősei, barátai kezdetben folyamatosan küldözgették neki az újabbnál újabb mémeket. Ma viszont már annyi van belőlük, hogy lehetetlen számontartani. Ráadásul ez már a második „mémhullám”: egyszer már szerzett vidám perceket az embereknek, sok évvel ezelőtt.

— Jelentkeztem egy kvízműsorba. Mindenféle apróságot lehetett nyerni, persze, aki végigjutott az összes fordulón, az autót vihetett haza, de az elején kisebb nyereményeket kaphatott az ember. A műsorvezetőn kívül volt a kvíznek egy háziasszonya is, akinek azt a feladatot szánták, hogy rábeszélje a játékosokat a korábban megszerzett pontok elköltésére. Felkínált tíz karton tejet, és odajött hozzám, hogy megkérdezze: Mondja, Arató úr, szereti ön a tejet? Egy ilyen blőd kérdésre mit lehet válaszolni? Mondtam, hogy: Igen, én szeretem a tejet. Ezt a kérdést meg a feleletet kivágták az egész műsorból, és ebből lett az első mém. De a tejet megnyertem.

András gyökerei egyébként Vajdasághoz is kötődnek: az édesanyja Szabadkán született.

— Amikor a ’40-es években Vajdaságot egy időre visszacsatolták Magyarországhoz, akkor ismerkedett meg az édesapámmal. Ekkor költöztek át Magyarországra. Addig viszont Zentán élt, az anyai nagyapám később is Zentán lakott, és gyermekkoromban nagyon sokszor jártunk hozzá nyaralni.

András a lehető legjobban hasznosította a gyakorlatban a Ha nem tudod legyőzni, csatlakozz! mondást: ma már egy kis csapattal saját maga is gyártja a mémeket. Azt mondja: bár kezdetben egyáltalán nem örült annak, hogy kérdés nélkül és nem rendeltetésszerűen használják fel a fotóit, mára már megbékélt a gondolattal. Sőt, annak, hogy felvállalta a kilétét, még egy pozitív hozadéka is lett.

— Amikor kiálltam, és vállaltam, hogy igen, ez én vagyok, akkor egyik napról a másikra megszűntek, eltűntek a sértő, durva viccekkel, feliratokkal készült mémek. Amíg azt gondolták, hogy ez egy névtelen senki, sőt, lehet, hogy képszerkesztővel gyártott arc, és nem is igazi ember, addig durva vicceket is gyártottak. Amióta viszont tudják, hogy ez én vagyok, azóta ez megszűnt, és mindenkitől csak jó visszajelzést kapok. Sokan megszólítanak az utcán, hogy szeretnének fényképet készíteni, és nekem olyan jó érzés az, hogy valakinek megszépítettem a napját csak azzal, hogy vállaltam vele egy közös fotót.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink