Hogyan is történt ez pontosan? Erről Dávid mesél:

— Elterjedt a hír az iskolában, hogy lehet jelentkezni azokra a foglalkozásokra, amelyeken felmérik, mennyire vagy toleráns, elfogadó, alkalmazkodó, és ha megfelelsz, akkor irány Svájc, és buli! Persze mindenkit csak a végcél vonzott.

A foglalkozásokat szerda esténként tartották. Ahogy az lenni szokott, kezdetben mindenki jönni akart, de amikor indulni kellett, akkor már nem volt kedv. Elmentem hát egyedül, mert kíváncsi voltam. Főként játékos feladatokat oldottunk meg a diszkriminációval, toleranciával kapcsolatban. Megismerkedtünk a gyerekjogokkal, valamint kaptunk egy kis könyvecskét, benne egy segélyhívószámmal a gondok megoldására.

Lassan kialakult a csapatunk, én a barátnőmet is ott ismertem meg. Volt olyan gyakorlat is, hogy kimentünk Kelebiára, a lovas farmra, ahol siketnémákkal és fogyatékkal élőkkel vettünk részt egy műhelymunkán. Át kellett hidalnunk, hogy ők nem tudnak beszélni, mi pedig nem tudunk mutogatni, de mégis nyitnunk kell egymás felé. Előtte én sem foglalkoztam sérült emberekkel, nem is ismertem ilyen fiatalokat. Féltem egy kicsit, de rájöttem, hogy ugyanolyan emberek, mint mi, csak egyszerűen nem figyelünk rájuk. Megmondom őszintén, volt, akin észre sem tudtam venni, hogy valamilyen fogyatékkal él, nem gondoltam volna róla, ha találkozom vele az utcán.

Aztán eljött az utazás napja is. Busszal vágtunk neki a 12 órás útnak. Egy gyerekfaluba érkeztünk, a neve Pestalozzi. Szinte teljesen önellátó, csak az árut hozzák máshonnan, konyhája, mosodája stb. van. A szállásunk is teljesen fel volt szerelve. A pincében volt egy kis szoba kikapcsolódásra. A megérkezésünkkor bemutattak bennünket két spanyol személynek (velünk angolul beszéltek), akik végig velünk voltak, irányították a műhelymunkákat, segítettek, ahol kellett. Készítettünk beosztást, mindent nekünk kellett megoldanunk.

Egyébként a gyerekfaluban nagyon odafigyeltek a szemétre, szét kellett válogatni fajta szerint. A kiürült üvegeket ki kellett mosni, és visszaküldeni. Ugyanez vonatkozott a konzervdobozokra is. Reggel fél kilenctől délig tartott a műhelymunka, majd az ebéd következett. Érdekes, mennyire népszerű ott a leves, rengeteg salátát ehettünk, viszont húst alig kaptunk. Ebéd után pihentünk, majd ismét a műhelymunka következett öt-hat óráig.

A műhelymunkák változatosak, pörgősek, érdekesek voltak. Például nem volt beszéd, érintkezés, csak szemkontaktus, vagy el kellett mesélni a neved eredetét, bókolni kellett a másiknak... Ennek mind az volt a célja, hogy jobban megismerjük egymást. Ezért találták ki a röprandi- és a csoportcsere-jellegű foglalkozásokat is. Svájccal kapcsolatos prezentációkat állítottunk össze az ételekről, az iskolákról, az utazásról, a saját országunkról, Szabadkáról. Rádióadást is készítettünk, ami igazi kihívás volt. Húsz-harminc másodperces bejátszásokban meséltük el, mit láttunk Svájcban, és zenét is válogattunk hozzá. A vágáshoz profi segítséget kaptunk, így készülhetett el a magyar, szerb, angol adás.

Hétvégén utaztunk. Így jutottunk el Luzernba, ahol az egyébként nagyon tiszta tó benyúlt a városba. Az egyik hétvégén elmentünk Winterthurba, a Technoramába. Ezt úgy kell elképzelni, mint a Csodák Palotáját, fizika-, kémia-, biológia- és zeneteremmel.

Voltak nyelvi akadályok, sokat tanultam ott szerbül is, angolul is. Szerbből annyira nem voltam jó, de a műhelymunkák alatt belejöttem. Mondták is a tanáraim itthon, hogy megérte kimennem, mert sokkal többet tanultam meg, mint az iskolában.

Ez egy interkulturális tábor volt, arról szólt, hogy elfogadjuk a másikat, legyőzzük a diszkriminációt, megismerjük magunkat. A diszkriminációs helyzetgyakorlásnál maguknak a szerb fiataloknak volt furcsa, hogy bizony Szabadkán éppen a szerbek diszkriminálják a magyarul beszélőket. Ezt még nehezebb volt elmondani a makedónoknak szerbül vagy angolul.

Ha lehetne, újra visszamennék. Ennek hatására megfordult a fejemben, hogy leteszek egy nyelvvizsgát, és akár ki is megyek oda dolgozni, gyerekekkel foglalkozni. Én is más lettem, megváltozott a világszemléletem, az emberekhez való viszonyulásom. Eddig egy kicsit magamnak való voltam, a barátaimon kívül másokat nem is akartam megismerni. A táborban új barátságokat kötöttem, nyitottabb lettem.