Konfliktusfelváltó stratégiák egy coach szemszögéből (2.) — Mivel stresszhelyzet nincsen, csak stresszreakció, számtalan kreatív módon reagálhatunk a minket körbefogó és fojtogató harctérre. Ahhoz nem fér kétség, hogy érzéseink jogosak, de hogy ezt hogyan csatornázzuk, az fogja meghatározni a kapcsolatot gyermekeinkkel, szüleinkkel, társunkkal, munkatársunkkal.
Itt van lehetőségünk választani!
A fáradt ember más ember — mondják, hát akkor legalább ennyire igaz az is, hogy az ideges ember más ember! És akit erőszakkal győzünk meg, annak ugyanaz marad a véleménye...
A problématérben való mozgás és kommunikáció jó eséllyel végződik rosszul, és okoz megbánást rövid időn belül. Fussunk előre a végéhez, és nézzük meg, a jövőbeli önmagunk milyen kreatív ötleteket adna a jelenbeli énünknek. Gyűjtsünk néhány jóféle kapszulát (mondatot, szavakat) az előre megélt jövőből, hogy a forrongó helyzetben inkább azt kaphassuk be.
Hogyan kapcsolhatunk át a megoldástérbe?
Hogyan teremthetünk párhuzamosan futó érzelmi sínpárt két ember között, ha a jelen pillanat szembeállítja őket? Hiszen az volna a cél, hogy közösen haladjunk állomásról állomásra, és gondolatvonatunkból közösen kövessük a célt, a tekintetünk előtt lebegő, izgalommal várt vonzó víziót. És ehhez képest sokszor mi van? Egy szembenállás és az abból egyértelműen fakadó nézeteltérés. Máris következik az én máshogy látom, gondolom, érzem innen, mint te onnan. De ez természetes, hiszen nem ugyanott állunk. Esélyünk sincsen ugyanazt látni. És a különbözőségek halmozódni kezdenek. Egy háborús metaforikus térbe csöppenünk, mely elég szűkös, így túl közeli lesz a másik, és kialakul a menjen már innen érzése. Vagyis konfliktus teremtődött közöttünk. A latin confligo szó jelentése alapján ne is csodálkozzunk: összecsap, megütközik. Szembenállás alakul ki, farkasszemet nézünk egymással. Mivel ez a metaforikusan felvett pozíció kényelmetlen, hiszen nem az együttmozgást, közös utat mutatja, nehéz helyzetbe kerülünk. Ilyenkor adja magát a kérdés: ki győz? Ki az erősebb? És minden csatában az fog győzni, aki kevésbé érdekelt a kapcsolat fenntartásában.
Mit tehetünk ilyenkor?
A veszekedő ember olyan személy, aki egy rossz helyzetből képes még rosszabbat kreálni. Kérdés, hogy hol van az a pont, ahol érzem, beállt a szükségállapot. Ha már ismerem a szembenálló felet, jó eséllyel tudhatom, hogy éppen mire volna szüksége. Vagy nekem milyen szükséglángolásomat olthatná el.
Van olyan ember, aki már a konfliktus szó hallatán iszkol a helyszínről, és a port is lerázza a lábáról. De kiben keltenek ezek a szavak jó érzéseket? Ki örül neki, ha csatamezőre lép, vagy a tettek aknamezeje pufog körülötte?
Van olyan is, aki állja a terhelést. Aki szerint minden megbeszélés témája lehet. Csak ha túl sokat beszélgetünk arról, hogy miért rossz nekünk, jól megerősítjük egymásban, hogy valójában rossz nekünk. Különbözőek vagyunk. A konfliktusról alkotott képzetünk határozza meg azt, hogy hogyan álljuk a harcot. Van, akinek a szeme előtt egy végeláthatatlan és értelmetlen folyamat lebeg, melyből jobb azonnal kiszállni, mert belepusztul. Van, aki úgy érzi, az összecsapást egy jó szoros ölelés követi majd, mely három perc alatt felülírja a már meglévő helyzetet. A legnehezebb, ha az egyik fél békülne, de hopp! — ott találja magát egyedül, mert a másiknak már rég nyoma veszett. Megszakadt ugyan az ördögi kör a két ember között, de gyűrűzését tovább folytatja, kettő lett belőle, és bennük is feszít még kettő (az ördög a latin diabolosz szóból ered, jelentése: széttörő, szétszedő, vádló).
De hogyan érhetjük el, hogy isteni láncszem szakítsa meg az ördögi kört?
Először is jó, ha tudjuk, vannak nehéz helyzetek anélkül, hogy eljönne a világvége. Másodszor: mindig van lehetőség a kötelék, a kapcsolat újjáteremtésére, a kérdés csak az, hogy vannak-e rá eszközeink. Harmadszor: a háborús metaforikus teret a megoldástérrel érdemes a lehető leghamarabb felváltani. Ha háborús metaforikus térbe kerülünk, a nyelvi arénában dühünk harsonái és kürtjei túlzengik nyugalmunkat és azt a képességet, hogy a másikra figyelhessünk. Önmagunkra csapódunk, koordinátáink fellazulnak, kikezdjük világos kontúrjainkat, és az indulatfelhők között az érzelmi ködben elveszítjük tájékozódásunkat.
Három lépéssel a megoldástérbe
Első lépés:
Ilyenkor érdemes egészen egyszerűen csak és kizárólagosan a következő egyetlen lépésre koncentrálni. Mi volna az, amit baj esetére bevések, melyek azok a mondatok, szavak, amelyeket ilyenkor aktiválok, mert képtelen vagyok a helyzetet uralni? Melyek azok a varázsszavak, amelyek a másiknak ilyenkor pillanatnyilag adhatóak? Amelyek lángját csitítják, hogy ne lobogjon égig. Hogyan tudom megakadályozni, hogy automatikusan beinduljanak a stressz okozta reakcióim, amelyeket rendre megbánok majd, és ezt már előre tudom? Mi az, ami még elhangozhat anélkül, hogy rombolást okozna, és visszafordíthatatlan kárt? Ahonnan még „haza” lehet jönni abba a személyi térbe, ahol otthonos a létünk, és ahol inkább költőien lakhatunk, mintsem lakolunk.
Második lépés:
Szerencsésebb, ha metaforikusan utalunk a helyzetre. Használjunk más szót a konfliktus, a tagadás helyett, hogy mit nem kellene... Pl.: Olyan, mintha belekapnánk a pókhálóba, és a kapcsolatunk érzékeny szövetét széttépi ez az állapot. A másik személyének megcélzása helyett egy képpel dolgozzunk inkább, ha lehet, személytelenítve, vádló él nélkül. Így lehetőségünk adódik rá, hogy megértsük a másikat vagy megértessük magunkat, miközben nem kell a sorakozó vádak miatt védekeznünk a megbeszélés idején.
Harmadik lépés:
A konfliktus szót helyettesítsük be valamivel. Valami olyasmivel, ami egyenesen az ellentéte számunkra. Valami jó érzésű megoldástérrel, szép látvánnyal, harmonikus hangokkal, jó illatokkal. Ébresszük fel az érzékszerveket is. Mi volna az a kép, az a metafora, amely mentén mindketten haladhatunk? Ha a szembenállás olyan érzetet hoz, mintha kisiklott vonat volnánk, akkor keressük a vágányváltást, a párhuzamos síneket. Mi lehetne az új lendület a közös irányba?
Az érzelmi indulatok között nem lehet józanul járni. Az indulatfelhőben születnek a romboló gondolatok, és ha nem kapunk segítséget, nem jutunk el a másikig. Fennáll a veszély, hogy a gomolygó indulatlabdákat erőszakosan egymás képébe vághatjuk. De ne áltassuk magunkat. Az erőszakos ember nem erős, hanem nádszálgyenge, és maga is törik, ha tör-zúz. Szinte biztos, hogy nem elégült ki valamilyen szükséglete, és a káosza ebből fakad.
Hogyan reagálok erre, az a kérdés! Ilyenkor a legnyilvánvalóbb, hogy látom a másikban a rosszat. Ha arra reagálok, amit látok, akkor megerősítem abban, hogy rossz. Ha így viszonyulok hozzá, akkor megerősítem abban a helyzetében, amelyben neki sem jó lenni.
Mit tehetek hát? Átlátok rajta, és továbblátok rajta keresztül. Mögé látok és fölé látok, és odatükrözök valami jobbat magáról. Jobbnak láthatom, mint amilyen egy-egy helyzetben. Egésszé látom a szétesettségében és összetörtségében. Jobbá látom, megadva azt a sínt, amelyre visszaállíthatja kisiklott vonatát.
