A hatvanas években nagy markológépekkel ástak egy húszméternyi széles, nyolc méternyi mély csatornát a Mosztonga mentén, ebbe a szűkös árokba szorítva az ottani mocsárvilág addig végeláthatatlan vízét. A csatornaásás utolsó műveleteként mindkét parton kotróhajók fújták szét a homokot, mely többméteres réteget alkotva betakarta a nádast, és egy-két hónap alatt sivár, szaharai tájjá változtatta az addigi tüskevári játékbirodalmunkat. Mivel a terep kopasz és jól belátható volt, szüneteltetnünk kellett karbidkísérleteinket, és a flóbertpuska-akciónkat is fel kellett függesztenünk.             

A mindennapos nádrengetegi barangolásokról a figyelmünk az új vízre terelődött. Az addigi sekély, barnás mocsár helyett kristálytiszta, feneketlen víz folydogált a Duna—Tisza—Duna-csatorna medrében. Elsőként a lecsapolt Mosztonga halai népesítették be a kanálist, majd az őshonos élőlények után megjelentek a jövevények is. Az akkori, kezdetleges horgászfelszereléssel is könnyen ki tudtuk fogni a sárgakárászokat (mi csak sárkárászoknak hívtuk őket), de horogra csaltuk az addig ismeretlen dévérkeszegeket és a compókat is. Igaz, ez utóbbi zsákmányt a kezdetben nem igazán kedveltük, mert igen nehezen lehetett megszabadítani a pikkelyeitől. Úgy pecáztunk, hogy rögtön a mélyülő mederbe ejtettük a — jobb híján a kezünkre tekert — szereléket, és a halak a végére kötött alumíniumhorgon felkínált trágyagilisztára akadtak rá. A kukacokra sörösüveg nagyságú törpeharcsák kaptak mohón, torokra nyelve az akkori igen nagy, könnyű fémkampókat, a pirospaprikás kenyérgalacsint pedig inkább a keszegnépség kedvelte.

Már kezdtük megszokni az új tájat, igazi futballmérkőzéseket vívtunk a forró homokon, amikor észrevettük, hogy a pályánkon apró, hegyes nádhajtások bújnak elő, nagyobb esők után akár napi tíz centit is nőve. Két év sem kellett hozzá, és ismét állott a nádrengeteg, sűrűbben, zöldebben, mint azelőtt. Nagy kedvvel vetettük magunkat bele, ösvényeket tapostunk az új „rejtő erdőnkben”, táborhelyeket alakítottunk ki, és ott folytattuk a cserkészéletet, ahol néhány éve abbahagytuk. Az utcabeli hasonló korú gyerekekkel múlattuk ott az időnket, főleg a nyári, iskolai szünetben. A mindenkori szabályok áthágásában hű barátom, a szomszéd pajtás jeleskedett, mivel idősebb unokatestvérei igencsak kitanították. A nem kiskorúak kezébe való dolgokat is tőlük szereztük be. Egyik délutáni nádi találkozásunkon titokzatos arckifejezéssel hajtogatta szét a zsebkendőjét, majd megmutatta azt a néhány szál füstszűrős cigarettát, amelyet a barátság oltárán szándékozott feláldozni. — Mentolos filter — jelentette ki rejtelmesen. Nekünk persze ez nem mondott sokat, hiszen dohányzásban még szűznek számítottunk, de az ilyen előkelő hangzású füstölnivaló elszívása nagy kihívásnak tűnt. Rögtön a szájába vett egyet, és az apjától elcsent csiholós öngyújtóval parazsat égetett a bagó végére. Előbb jó nagyokat szívott, lenyelve a füstöt, majd köhécselni kezdett, ami egy fuldokló rohamba ment át. Levegőért kapkodva nekem adta tovább a cigit. Tanulva ebből én csak egy kicsit szippantottam az erőscukor-ízű, egyébként iszonyúan büdös filteresből. Miután mindannyian legalább egyszer beleszívtunk, egy kissé szédelegve hazamentünk. Mindenesetre a veteményesben elrágcsáltunk egy-egy gerezd fokhagymát, nehogy szüleink megérezzék rajtunk a cigarettaszagot.

A család nem vett észre semmit, és ezt megnyugvással könyveltem el. Ez a nyugalom azonban csak addig tartott, míg másnap reggel el nem küldtek a sarki pékhez kenyérért. Beköszöntem a péknének, aki erre köszönés helyett megjegyezte, hogy tegnap délután nagyon füstölt a nádas. Majd megnyílott alattam a föld, csak álltam és dadogtam. Azóta sem tudok rájönni, honnan tudták meg a faluban, hogy dohányoztunk, hiszen akkor még nem léteztek Google-féle műholdas felvételek sem.