Amikor a természet iránti szeretet nem csak hobbi

Amikor a természet iránti szeretet nem csak hobbi

Egy különleges emberre hívta fel a figyelmem egy kollégám a közelmúltban.

Amatőr gombaszakértő az illető, aki egyébként kardvirágtermesztéssel foglalkozik. Mint kiderült: ez utóbbi hobbiból családi vállalkozás lett, és mára szinte egész Vajdaságban ismerik a tornyosi kardvirágot.


A szerző felvételei

— 1989-ben kezdtünk bele a munkába, ez már a harmincadik évünk — kezdi történetét Kovács Tibor. — A gomba már azokhoz az utakhoz kapcsolódik, amikor a kardvirágot elkezdtük kiszállítani. A gomba iránti szeretet viszont még kiskoromból származik. Egy mezőgazdasági birtokon, upraván nőttem fel, és gyerekként nagyon szerettem fára mászni. Egy idősebb házaspár, a Zorka néni meg a Stevo bácsi felküldött az egyik fára, melyen nagy, fél méter átmérőjű gombák voltak. Mondták, hogy szedjem le nekik. Persze, nekem sem kellett több, leszedtem, ők elkészítették, és egy tányérban átadták. Mondták, hogy mutassam meg anyukámnak is, együk meg. Nagyon ízlett! Késői laskagomba volt ez, olajon, fokhagymával sütve, ropogós és ízletes. Itt kezdődött a gomba iránti szeretetem. Teltek az évek, és egyszer a mamáéknál egy szép, nagy, kerek gomba nőtt az egyik tuskón. A szomszéd ember mondta nekem, hogy nézd már meg, Öcsi, te úgyis olyan bogaras vagy, mi ez?, hiszen már akkor is sok minden érdekelt, mindenfélével foglalkoztam. A kis gombászkönyvemből azonosítottam ezt a fajt. Mivel sikerült, a következő napon sétálni indultam, gombakeresés céljából, és már abban az évben elkezdtük aktívan gyűjteni a vadon termő gombát.

Tibor azt mondja: ma már sokkal könnyebb a dolga, a kardvirágszállításon kívül jut idő a gombászatra is. A virágtermesztés pedig ma már családi üzlet.

— Három gyermekem van, ők a szállítók. Ha megyek velük — de ha nem is —, az utak mentén vagy a virágüzletek előtt mindig meglátjuk a gombát, hazahozzuk, ha véletlenül ismeretlen fajta, akkor szinte versenyt űzünk abból, hogy ki találja meg előbb, milyen fajtáról is van szó. Ők már a számítógépet nézik, én maradok a könyveknél, habár már fejből tudom a képeket. A gombák világa gyönyörű, nem csak kalapos gombák léteznek, van fül, kucsma, papsapka alakú is. És olyan is, amelyből tinta lesz, amikor már nem él. A taplógombából pedig — mely évekig is megmarad a fákon, és kőkemény — kalapot készítettek, vagy nadrágszíjat. A szegény emberek maguk szedték, és ették a gombát, hús helyett is. Igaz, hozzáértés nélkül, csak a tapasztalat alapján. Én figyelmeztetek is mindenkit, hogy „tippre” NE SZEDJENEK, ÉS FŐLEG NE FOGYASSZANAK GOMBÁT, hiszen a tíz legmérgezőbb faj halálos is lehet, a többi ezer viszont nem az, de súlyos gondokat okozhat. Ha valaki gombát talál, mindenképp vizsgáltassa be, kérjen tanácsot, semmiképp se egye meg csak úgy!

Többalbumnyi fénykép készült a megtalált és beazonosított gombákról. Tibor három fia közül a legfiatalabb, Kristóf, még otthon él a szüleivel. Azt mondja, számára természetes volt a gombák iránti szeretet, hiszen ebbe született bele.

— Az eddigi tapasztalataim alapján az emberek többsége nem tudja, hogy a kertjében termő gombát meg is lehet enni. Van, aki mindjárt eltapossa, ha meglátja. Az iskolában is előfordult, hogy felismertem a kerti tintagombát, és a barátaim csodálkoztak, hogy én ezt honnan tudom — mondja nevetve.

— Gyorsan bizalmat szavaztam a gombának — kapcsolódik be a beszélgetésbe Tibor felesége, Berta. — Én laskagombát ettem először, fokhagymával. A recepteket „érzésre” készítem. Soha nem történt „baleset”, csak olyan, hogy esetleg túlettük magunkat. Mondjuk, ez velem többször is megesett.

A gomba iránti szeretet hobbi, a kardvirágtermesztés azonban megélhetés a család számára, méghozzá  immár csaknem harminc éve.

— Körülbelül ötven évvel ezelőtt anyukám volt az, aki olykor-olykor kapott ajándékba egy-egy gumót, időnként még külföldről is — emlékszik vissza Tibor. — Akkor még azt sem tudtuk, mi az. Elültette, szép volt, színpompás. Egyszer egy csantavéri virágüzletes házaspár meglátta az udvarban az akkor már egész kertnyi kardvirágot, és aránylag sok pénzt adott érte anyukámnak. 1989-ben a kardvirág hozzám került, amikor megvettem ezt a családi házat. Már akkor huszonhat színt azonosítottam, anyukámnak ennyi gyűlt össze a húsz év alatt. Vettem egy füzetet, és felírtam, illetve kis rongydarabokkal megjelöltem, melyik milyen színű. A gumókat is én szedtem fel abban az évben, senki sem jöhetett a közelbe. Ez volt valójában az áttörés, ekkortól kezdve indult a munka a kardvirággal. Ma már körülbelül százötven színárnyalattal büszkélkedhetünk, és napi háromezer szál virággal. Ez csak a szeretet által volt lehetséges, a szerencse, a körülmények, az odafigyelés és a sok-sok munka volt az, ami hozzásegítette családunkat ahhoz, hogy most, harminc év után, teljes mértékben ebből éljünk.

Jelenleg ötholdnyi földön „terem” a kardvirág, viszont volt ennél több is, egy időben a kétszerese. A családfő szerint a sok kísérletezésnek meglett az eredménye, megtalálták azt az arany középutat, amely fenntartható termesztést, egyúttal pedig kellő mértékű bevételt is hoz. Látogatásom végén a gyönyörű színekben pompázó kardvirágföldre is kivittek, ott már a középső fiú, Zoltán is csatlakozott hozzánk. Hogy mit tartogat a jövő, azt még nem tudni, az viszont biztos, hogy Tibor nemcsak egy csodálatos hobbit adott át a három gyermekének, hanem kenyérkereseti lehetőséget is. Egy szó, mint száz: néhány éven belül érdemes lesz ismét felkeresni ezt a különleges és szorgalmas családot, illetve ezt a színpompás vállalkozást.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink