A Korán

A Korán a világtörténelem egyik legfontosabb műve. A legkifinomultabb módon fogalmazták meg, minden egyes szava, illetve a tartalma harmonikus. Sodró a ritmusa és a hangzása. A hívők el sem tudják képzelni, hogy ez a könyv nem Isten, azaz Allah műve. Úgy vélik, Gábriel arkangyal közvetlenül Mohamed fülébe mondta a tartalmát, ő pedig ezt elmesélte másoknak, akik mindent tökéletesen lejegyeztek. Ezért van az, hogy a muzulmánok nem tartják hitelesnek a lefordított Koránt. A Gábriel sugallta isteni kinyilatkoztatás csakis az eredeti nyelven fogadható el, különben ezek már nem Gábriel szavai.

A Bibliát a muzulmán világban sokan lenézik, sőt gyűlölik. Az Ószövetséget a farizeusok ferdítésének tekintik, az Újszövetséget pedig hiteltelennek, mert Jézus nem az anyanyelvén szólal meg benne, és mert sok év telt el az események, illetve azok lejegyzése között. Ellenben a Koránt vizsgáló európai tudósok úgy hiszik, hogy a mű nem hagyományozódhatott szájról szájra (hiszen így különböző változatai születtek volna), hanem költők és filozófusok fogalmazták meg, lejegyezve azt, ahogy akkoriban emlékeztek az Ótestamentum történeteire. Ezenkívül a legrégebbi Korán-példányokkal is gond van, hiszen azok nem a „próféta”, azaz Mohamed idejében keletkeztek. Tartalmilag egy kicsit eltérnek a Bibliától, de egészen nagy, mondhatni, lényeges különbségek is vannak. Például az, hogy nem Izsákot, hanem Izmaelt tartják az elsőszülöttnek, ennek megfelelően pedig a muzulmánokat Ábrahám örökösének és Isten népének.

Az iszlám rítusok jobban hasonlítanak az Ószövetség-beliekhez, mint a keresztényekhez. A Korán lényegében véve nem is mond mást, mint a Biblia. Az emberi életet tartja a legnagyobb értéknek, de mégis vannak, akik gyilkosságok ideológiai megalapozására használják. Ha egy szöveg elég hosszú, akkor sok olyan idézet is kiragadható belőle, amelyet tetszés szerint lehet értelmezni. Ez egyébként a Bibliáról is elmondható, hiszen az elmúlt évtizedekben akadt néhány őrültség, melyet a keresztények szent könyvének elferdítése ihletett. Ebbe a kategóriába tartoznak például a tömeges öngyilkosságok 1978-ban a Népek Temploma szektában, illetve 1997-ben egy üstökös megérkezésére váró szektában. Egy másik példa: egy texasi poligám férfi és követői fegyverek felhalmozásával készültek a világvégére 1993-ban. Mindez tehát nem a Bibliából következett, hanem annak tendenciózus félremagyarázásából. A Korán esetében is pontosan ez a helyzet, csak manapság sokkal gyakoribb jelenség.

Az iszlám

Az iszlám nem a Korán, a Korán pedig nem az iszlám. Ennek oka, hogy a muzulmán világ is megosztott. A síiták a muzulmánok nagyjából 10%-át teszik ki, a szunniták pedig 90%-os többséget alkotnak. A két irányzat között iszonyú mennyiségű gyűlölet halmozódott fel. A síitáknál viszonylagos rend uralkodik, mert egyetlen vallási vezetőjük van: a legelismertebb mudzstahid (hittudós), az ajatollah. A szunnitáknál viszont sokkal nagyobb a sokszínűség. Előfordult például, hogy a kairói és a damaszkuszi hittudósok nem tudtak megegyezni bizonyos hitbeli kérdésben. Ezenkívül gyakran előfordul, hogy a számos imám (vallási vezető) különböző mértékben ismeri a Koránt, és ezért eltérő módon is magyarázza. Természetesen olyan imámok is vannak, akik meg tudják találni azt a közönséget, amelyből öngyilkos merénylőket tudnak „nevelni”. De ez már nem az iszlám része, hanem uszítás és agymosás — a régi sérelmeket, a történelem konfliktusos fejezeteit felhasználva. A Koránt és az iszlámot már csak azért sem lehet összemosni, mert sok olyan általános és regionális szokás létezik, amely a Korán előtt vagy után született.

Az iszlám egyúttal életmód is. A muzulmánok ezért illeszkednek be nehezen az eltérő kultúrájú társadalmakba. (A hindu többségű Indiával is konfliktusban állnak.) Fontos elem az iszlámban — ebben pedig nagymértékben különbözik a zsidóságtól és a kereszténységtől —, hogy a rituális cselekedeteknek döntő szerepük van. A tanult teológusok ezt orthopraxiának/orthopraxisnak nevezik, vagyis a helyes cselekedetek gyakorlásának. Ezeknek egy része már az iszlám előtt is létezett, egy másik részük Mohamedhez köthető, és persze későbbi szokások is vannak. A muzulmánok tehát a Koránt tanulmányozzák, a keresztények viszont a Bibliát, a zsidók pedig az Ószövetséget és a Talmudot. Azaz nem egészen... A kereszténység és az izraelita vallás már elvilágiasodott, a legtöbben egyáltalán nem olvasgatják a szent szövegeket. Ezzel szemben a muszlim hívő már azzal is biztonságban érezheti magát, ha a jót cselekszi, azaz erről győzi meg az imám. Egy további tényező, hogy az iszlám területileg nagyon különbözik, hiszen Marokkótól a Fülöp-szigetekig óriási a távolság. A viselet, a nők társadalmi helyzete, az oktatás minősége más és más. Szingapúr például a brit, a kínai és a muszlim jogrend keverésével a világ egyik legfontosabb városállama lett. Máshol viszont félanalfabéta tömegek követik az iszlámot.

A politikai iszlám — az iszlamizmus

A politikai iszlám nem iszlám, az iszlám pedig nem politika, noha a Koránban sok tanács olvasható a politizálásról. A XIX. század végén az arabok lakta területeken viszonylag nagy számban jelentek meg európaiak. Ásatásokat végeztek Egyiptomban, valamint a Tigris és az Eufrátesz környékén. Aztán megjelent a kőolaj is mint pótolhatatlan nyersanyag, muzulmán értelmiségiek pedig elérkezettnek látták az időt, hogy modern társadalmat szervezzenek — persze teljes összhangban a Koránnal. (Ennek más módja szerintük ma sem lehetséges.) Sok helyen az iskola egyet jelent a korániskolával, pedig a tudományok is nagyon fontosak. Az iszlamizmus politikai kategória lett, azaz nem vallás. Egy érdekes egyenlőtlenség is kialakult: az iszlamizmus követi a Koránt, de a Korán nem kínál megoldást rengeteg mai gondra. Ez olyan, mint ha mi most a leviták könyve (az ószövetségi törvények gyűjteménye) alapján próbálnánk társadalmat szervezni. Ez a másfél ezer éve íródott könyv minden tiszteletet megérdemel, de a mai jogalkotásnak több elvével is ütközik, illetve rengeteg olyan eset van, amelyet nem képes szabályozni a maga 613 törvényével. Az iszlamistákat viszont a sikertelenség nem az átgondolásra ösztönzi, hanem visszavezeti őket a Koránhoz, így nem tudnak egy működő társadalmat létrehozni. Ezért van az, hogy az arab társadalmakban erős a törzsi kötődés, és a korábban már említett imámok is viszonylag könnyen találnak követőkre.

Az iszlamizmus a maga 100-120 éves történetében még sohasem ért el sikert, hiszen a Korán nem egyeztethető össze a mai világgal, emellett pedig az iszlám törvénykezés, a sarija is elavult és sokszor borzalmas. A politikai iszlám egy lehetetlen célt tűzött ki, ennek eredménye tehát a legjobb esetben is csak felemás lehet. Amikor valamilyen elképzelés nem valósulhat meg, az iszlamisták mindig azt hangoztatják, hogy vissza kell térni a tiszta forráshoz, a Koránhoz. Körbe-körbehaladnak, és nem előre. A politikai iszlám csak az úgynevezett arab tavasz idején jutott hatalomra Egyiptomban, és szinte semmilyen társadalmi kérdésre nem volt megoldása. Így az ország még a gyorsan felálló katonai diktatúrával is jobban járt.

A politikai iszlámnak ebben a formában nincs jövője, mert nem tud gazdaságilag sikeres, társadalmilag békés modellt felkínálni, illetve megvalósítani.

A terrorizmus

A politikai iszlám nem terrorizmus, a terrorizmus pedig nem politikai iszlám. Abban mindenki egyetérthet, hogy már a görögöknél is volt terrorizmus, illetve a rómaiaknál is (a híres Caesar-gyilkosság). A muzulmánoknál is volt terrorizmus, az „asszaszinokhoz”, azaz a „hasisevőkhöz” köthető. Rájuk az egyedül elkövetett orvgyilkosság volt jellemző, a keresztes hadjáratok idején. Ezek a „terroristák” el is tűntek ennek a zavaros korszaknak a befejeztével.

A terrorizmussal összefüggésben ma a dzsihádról szoktunk hallani. Ennek a kifejezésnek az eredeti jelentése eléggé messze áll a maitól. Kezdetben az ember önmagával való küzdelmét jelentette, és csak végső esetben a kard általi dzsihádot (mely nem lehetett támadó jellegű). Manapság az iszlám világ jó része megtámadottnak érzi magát, és a dzsihádot védekezésként éli meg. Közben egyes imámok olyan eszméket terjesztenek, amelyek nincsenek is benne a Koránban, másrészt pedig ott van a muzulmán világ nagy és szegény népessége, mely nem tud magával mit kezdeni.

Ezt tetézi, hogy Európa sem tudja, mit akar csinálni magával, azt viszont még kevésbé, hogy mit csináljon az iszlám világgal. (Talán az lett volna a legjobb, ha semmit sem kezdett volna vele.)

Az öngyilkos terrorizmus

Az öngyilkos terrorizmus nemrég alakult ki, az 1990-es években. Annyira új jelenség, hogy még a szakirodalom is csak mostanában kezdett el vele foglalkozni. A terrorizmusnak ezt a fajtáját az orosz—csecsen háborúk idején kezdték el bevetni a vesztésre álló csecsenek, akiket szaúd-arábiai vahabiták pénzeltek (és ki tudja, ki még). Az elmúlt negyed században nem sikerült megtalálni az ellenszerét, hiszen nincs semmi, ami a gyilkost az élethez kötné. A merénylő nem próbál meg túlélni, ezért rendkívül nehéz a védekezés, mely egyébként csak a megelőzés lehet, vagyis annak az elérése, hogy ne nőjenek fel olyan gyerekek, akik vállalják az öngyilkos akciót. Hangsúlyozni kellene a Koránnak az emberszeretetről szóló részeit (Mohamed például az öngyilkosságot az egyik legutálatosabb dolognak tartotta), illetve a muzulmán országokban, ahol hajlandóság van rá, kísérletet tenni a szekuláris iszlám kialakítására.

A Koránt annak kellene tekinteni, ami: elsősorban bölcsességek tárházának, másodsorban pedig isteni kinyilatkoztatásnak, de ez esetben tudni kell jól értelmezni.