Állása nincs, mégis sok a munkája

Állása nincs, mégis sok a munkája

A pusztinai Nyisztor Tinka a néprajztudományok doktora. Ő az első moldvai magyar, aki az anyanyelvén szerezte meg ezt a tudományos fokozatot. Szakterülete a moldvai csángók táplálkozási szokásainak kutatása, gyűjtése és bemutatása. Hosszú ideje küzd, hogy a színmagyar szülőfalujának Szent Istvánról elnevezett katolikus templomában ne román, hanem magyar legyen a szentmise nyelve. Topolyai találkozásunk során egy kérést tolmácsolt a délvidéki magyarok felé.

* Önről elmondhatjuk, hogy a tanulmányai során kitekintett a nagyvilágba, mégis visszaköltözött a szülőfalujába. Doktorált, de állása nincs.

— Amikor a tanulmányaimat végeztem, úgy fogalmaztam, hogy nemcsak a térben, hanem az időben is utazom, hiszen a pusztinai életmódot nem lehet és nem is kell sem a budapesti, sem a svájci viszonyokhoz hasonlítani. A falumban élő emberek még mindig közel állnak a természethez, és nagyon tiszta lelkűek. Én is hazaköltöztem, most vendégeket fogadok, abból élek. Jönnek a vendégek és elmennek a barátok — szoktam mondogatni, mert nagyon sok visszajáró vendégem van. Talán azért, mert mi nem rendelésre vagy udvariasságból mosolygunk a hozzánk látogatókra, hanem valóban azt mutatjuk meg, azt adjuk, amink van. 2000-ben azért jöttem haza, mert az édesanyám agyvérzést kapott. Négyen vagyunk testvérek, mindenkinek van családja, csak nekem nincs, én vállaltam az édesanyám gondozását. Szerencsére elég jól felgyógyult a betegségéből, nekem pedig nem esett nehezemre, hogy ott éljek. Néprajzos vagyok, a saját terepemre mentem vissza. Annyit halljuk, hogy Károly herceg házat vett Székelyföldön, mert nagyon kedveli azt a vidéket. Akkor én miért ne szeretném a sajátomat, miért ne mennék haza?

Állásom valóban nincs, de munkám nagyon sok van. Földet művelek, könyvet írok, konferenciákra járok. Olyan sok előadást tartottam a saját portámon, hogy ha katedrám volna, akkor sem tudtam volna ilyen sok emberhez szólni. Mivel táplálkozásból doktoráltam, sokszor beszélek az ottani étkezési szokásokról, és ezt a témát ételkóstolással is összekötöm. Előfordul, hogy csoportok utaznak hozzánk csak azért, hogy egy ebédet elfogyasszanak Pusztinában. Sőt, vissza is jönnek! A hagyományainkhoz ugyanis nemcsak a viseletünk, hanem az ételeink is hozzátartoznak. A táplálkozást egyébként elég nehéz kutatni, mert a konyha az asszonyok számára olyan, mint a hálószoba. Egy nő sem szereti, ha valaki be akar lesni a hálószobájába vagy a konyhájába.

* A választott kutatási témájából levonható a következtetés, hogy főzni is szeret?

— Igen, szeretek, habár ennek semmi köze a kutatáshoz. Van egy tanárnőm, aki mindig elmondja, hogy ő egy krumplit sem tud elkészíteni. Nagyon jólesik, amikor sok embernek főzhetek, mert minden nő késztetést érez rá, hogy művészkedjen a konyhában. Pusztinában például a lakodalomban vagy a halotti torokon nem az ételek mennyisége fontos, hanem az, hogy minél több vendég legyen. Én már hat-hétszáz személyre is főztem. A mi konyhánkra, különösen a leveseknél, a savanyú ízvilág a jellemző. A legismertebb tájjellegű ételünk a tőtike, vagy ahogyan mi nevezzük: a galuska. Szőlő-, káposzta- vagy martilapulevélbe göngyöljük a tölteléket. Ezt sokszor készítem az előadásokon, Budapesten is, Svájcban is, ahova szintén visszajárok. Van böjtös és húsos változata, habár nálunk továbbra sem jellemző, hogy a tőtikébe sok hús kerüljön. Az az igazi, ha sok-sok zöldséggel, szalonnakockával és kevés hússal készül.

* Ez hasonlít a mi szármánkhoz?  

— Igen, ugyanaz a műfaj, csak más a tartalma. A kukoricakása mellett mindig kerül bele káposzta, savanyú is, friss is, tavasszal zöld levelek, például csalán, sóska, medvehagyma, ősszel többféle paprika, valamint dinsztelt zöldségek, hagyma, sárgarépa, zellergumó. Én a tölteléket leginkább szőlőlevélbe teszem, melyet sóban tartósítok otthon, ezerszámra. A tölteléket rendesen össze kell dagasztani, mint a kenyértésztát, aztán lassú tűzön két órán át is főzzük.

* Eddig szép dolgokról, hagyományokról és ízekről beszéltünk, de az Ön legnagyobb fájdalma, hogy a szülőfalujában, Pusztinán nem magyar nyelvű a szentmise, és mindent megtesz, hogy ez a helyzet változzon.  

— Huszonöt éven át a küszködés minden formáját végigjártam: kértem, aláírásokat gyűjtöttem, meghallgatásokra jártam a jászvásári püspökhöz, 2006-ban hárman a Vatikánba is eljutottunk, ahol két bíboros fogadott bennünket, de semmi sem változott. 1996 és 2006 között, a nagy ünnepek alkalmával, amikor magyarul tudó papot is sikerült szereznünk, a saját portámon tartottuk a miséket. Azóta nincsenek kinti misék, de ha jön egy magyar pap a falunkba, és előre egyeztetünk a mi papunkkal, akkor misézhetünk a templomban. Négy éve hetente egyszer tarthatunk ott imaórát is. Éppen néhány hete jelent meg az imafüzetünk, melyet saját használatra állítottunk össze. A többi közt azért jártam most a Felvidéken és Kárpátalján, illetve jöttem el a Délvidékre is, hogy felkérjem az embereket, segítsenek nekünk imádkozni. Augusztus 14-én a faluban magyar misét szeretnénk celebráltatni, melyre az egész Kárpát-medencéből várjuk a zarándokokat. Az sem gond, ha a régiók képviselete jelképes lesz, és mindenhonnan csak néhány ember jön el. Magyarországon meghallgatáson voltam egy püspök atyánál, aki elvállalta a zarándoklat vezetését, most hazamegyek, és megpróbálok beszélni a mi püspökünkkel, mert a meghívót neki kell elküldenie. Remélem, a sok ima abban is segít, hogy ezt el tudjam intézni. Az idén is volt nálunk egy ilyen mise, Bíró László budapesti püspök tartotta meg. A falu nagyon jól fogadta őt, sokan összejöttünk, mindenki tudott énekelni, imádkozni magyarul, pedig hivatalos helyen azt állítják rólunk, hogy az anyanyelvünkön nem ismerjük az énekeinket és az imáinkat, csak románul. A jászvásári püspök 2003-ban vagy 2004-ben kijelentette nekem, hogy ő megengedné Pusztinában a magyar miséket, de attól fél, hogy a kezdeményezés tűzként terjedne el egész Moldvában. Ők is jól tudják, hogy a moldvai katolikusok nem románok. Én magyar misét akarok hallgatni a templomban, mert a legintimebb formában szeretnék kommunikálni Istennel, és ezt csak anyanyelven lehet.

* Az augusztus, mint mondta, egyébként is különleges időszak a falujában.

— Augusztusban általában itthon tartózkodnak a külföldön dolgozó fiatalok is. Nagyon sok vendégmunkásunk van Olaszországban, Spanyolországban, Angliában. Rájuk még az jellemző, hogy hazahozzák a pénzt, építkeznek, mert abban reménykednek, hogy egyszer itthon is lesz munkalehetőség, és akkor visszatelepülhetnek. Ez tartja bennük a lelket, mert nagyon nehezen szakadnak el a falutól. 

Nyisztor Tinka néprajzkutató, közösségszervező

1957-ben született a romániai Pusztinán. 1976-ban Mojnestben románul érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán és a svájci Neuchâtelben. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Nemrég jelent meg Hétköznapok és ünnepnapok című kötete, a moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája.


Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink