Állandó dialógusban a szöveggel

Állandó dialógusban a szöveggel

Brenner János szerkesztő, tanár nemrég Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat kapott.

A több területen is kiemelkedő díjazottal könyvszerkesztésről és a művészetek összekapcsolásáról beszélgettünk.

* A Forum Könyvkiadó Intézet szerkesztőjeként milyen előnyeit és hátrányait emelnéd ki a munkádnak?

— Annak idején óriási megtiszteltetés volt számomra, amikor Virág Gábor felkeresése után bizonyossá vált, hogy szerkesztőként a Forum Könyvkiadóban dolgozhatok. Mint minden munkakörnek, ennek is megvannak az előnyei és a hátrányai. A legnagyobb „előny” egy/a könyv megalkotása — ha most válaszolhatok így, nemes egyszerűséggel. Végigvezetni azt a folyamatot, amikor a szerzővel, a műszaki szerkesztővel, az illusztrátorral együttműködve a kézirat „megtestesül”. Azt is előnyként fogom fel, hogy nem áttételesen, hanem önmaguk valóságában láthatok rá olyan kérdésekre vagy, mondjuk, problémákra, amelyek — tegyük fel — az irodalommal, a tudományos vetületekkel, a kultúrát átszövő jelenségekkel stb. kapcsolatosak. Másrészt számos helyen fordulhattam meg mind Vajdaságban, mind Magyarországon. Előbbi kapcsán egyszer már utaltam egy olyan könyvbemutatóra, amelyet Maradékon tartottunk meg, s amelynek érdeklődő közönsége olyan kulturális és nyelvi életképességről tett tanúbizonyságot, amelyre maradandó élményként tekintek — noha ez volt a falu történetének első könyvbemutatója. Kizárólag a munkámmal kapcsolatban olyan hátrányokról beszélhetek, amelyeket csakis magamnak „köszönhetek”. Szerkesztőként gyakran mélyedek el a részletekben, ami akkor a legproblematikusabb, amikor egyébként is időigényes kéziratokkal — például egy szótárral vagy bibliográfiával — foglalkozom. Ez egyértelmű hátrány, vagy ha úgy tetszik: hiba.

* Nemcsak könyvszerkesztőként tevékenykedsz a kiadóban, hanem moderátorként is gyakran láthatunk. Időigényes munka számodra felkészülni egy-egy beszélgetésre? Mi okoz neked kihívást a szerkesztés vagy egy beszélgetés során?

— Minden egyes kézirat más és más kihívással jár, vannak könnyebben kezelhető szövegek, mások nagyobb odafigyelést és munkát igényelnek — ahogyan nincs két egyforma szerző sem. Velük nagyon fontos már a munka elején megtalálni a közös hangot és a bizalmat. A beszélgetésekre már a kéziratok előkészítése folyamán felkészülök — akár én leszek a moderátor, akár más. Ennek az is előnye, hogy állandó dialógusban vagyok és maradok egy-egy szöveggel. Amikor a tördelő betördeli a kéziratot, újraolvasáskor jegyzeteket írok a margóra: vagy egy-egy fontos, összefoglaló szót, vagy egy hosszabb kérdést. Később ezek nagy hasznomra válnak egy moderálásra való felkészüléskor — persze, ha ki tudom őket olvasni. Minden egyes beszélgetés előtt alaposan utánajárok a szerzőnek, és újralapozom a művet is. Még akkor is, ha többször is beszélgettünk — így látom értelmét, hiszen nem szeretnék ismétlődésekbe esni.

* Jelentős mértékben hozzájárultál a Forum gondozásában megjelent szerb—magyar középszótár megjelenéséhez. Miért fontos számodra ez a kötet?

— A szerb—magyar középszótár megjelenése, a vele való munka azért is lényeges, mert a háromkötetes, Kovács Kálmán-féle szerbhorvát—magyar nagyszótár utolsó kötete 1975-ben jelent meg, azóta pedig a Forum gondozásában nemrég napvilágot látott középszótár volt a legjelentősebb vállalkozás. Végtelenül leegyszerűsítem a választ, ha abból indulok ki, hogy a nyelv, a szókincs változik, ezért a pillanatnyi szóállományt visszaadó — körülbelül 35 000 szócikket tartalmazó —szótár megjelenése önmagában is kulcsfontosságú, hiszen a „zöld szótár” óta évtizedek múltak el. Bízom benne, hogy segítségére válik és már vált is a (mű)fordítóknak, az egyetemistáknak, a diákoknak.

* A Híd Kör tagjaként kezedbe vetted a Híd Kör Art képzőművészeti csoport kiállításainak megszervezését, illetve az alkotók illusztrátorként való beemelését a szépirodalomba. Elmeséled ennek a személyes keletkezéstörténetét?

— Ha most csak a Forum Könyvkiadó kapcsán hozok fel példákat, ami a vizualitást illeti, akkor számos név juthat eszünkbe. Például Kapitány Lászlóé, Maurits Ferencé, Csernik Elődé, hogy valóban csak néhányat említsek. E nevek hallatára képzőművészet és szöveg együtt kezd oszcillálni tudatunkban, s igényesebbnél igényesebb könyvtervek, alkotások jelennek meg előttünk. Ebben a pillanatban máris világossá válik, milyen természetes, egyúttal kivételes alkalom a kép és a leírt szó együttes megjelenése, közös játéka. Annak idején Ferencz Fehér Dorottyával épp ebből indultunk ki, amikor még néhányan beláttuk: igény mutatkozhat a Híd Kör mellett egy képzőművészekből álló szerveződésre is, hiszen a bennünket megelőző generációk példái szemléltették, hogy ezek az emberek számos alkalommal alkottak közösen, gondolkodtak együtt különféle területeken, egymás alkotásait nem csupán műkedvelőkként, de értő és kritikus közönségként fogadták be. Azóta ez a csapat bővült, több közös fellépésen, eseményen vagyunk túl.

* Nevezhetjük egyfajta küldetésnek azt, hogy összefogod a kortárs képzőművészeket, és társítod őket az irodalmárokkal?

— Egy kicsit visszautalva az előző kérdésre: ez a fajta társítás nem csak az én érdemem — bár most az utóbbi szót is alapos kritika alá kell vonnom —, és alapjában véve egy folyamatnak a része, mely nem a szerepvállalásommal kezdődött. Épp ezért — noha elgondolkodtató a felvetés — nem tekintem küldetésnek. Ha vannak ötleteink, és véghezvitelüknek szellemi-kulturális hozadékai lesznek, akkor gondolkodás nélkül bele kell vágnunk a megvalósításukba. Másrészt pedig vannak jelei a képzőművészek önszerveződésének is — akkor is, ha az irodalmárokkal való kapcsolattartásra gondolunk.

* Hogyan éled meg ezt a díjat?

— Amikor megtudtam, hogy elnyertem a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat, először is elgondolkodtam, vajon jár-e nekem bármiféle elismerés, és be kell valljam, egy kicsit zavarba jöttem. Annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy az ember, amikor dolgozik, alkot, akkor ezt nem a díjakért teszi. Mindig is igyekeztem kihozni magamból a maximumot: ha most csak az elmúlt másfél évből indulok ki, s csak néhány jelentős feladatból, akkor kiemelt helyet foglalnak el a már említett szótár munkálatai, több, általam szerkesztett kötet vagy például három olyan kulcsfontosságú kiállítás megszervezése, lebonyolítása, amelyen tehetséges és nem utolsósorban fiatal képzőművészeink vettek részt. Fél év leforgása alatt eljutottunk Belgrádba, a Néprajzi Múzeumba, a szabadkai Raichle-palotába és még Szegedre is, ahol az MTA SZAB székházában állíthattunk ki. (Az persze egy másik történet, hogy ez nemegyszer önmagamra nézve is „veszélyes” lemondásokkal és kompromisszumokkal járt.) Épp ezért gondolom, hogy az efféle díjakra nemcsak elismerésként tekintek, hanem egyfajta kárpótlásként is — ha fogalmazhatok így. Harmadrészt pedig összegzésként is. Ilyenkor ugyanis az ember áttekinti, mit tett az eddigiekben, számításba veszi és mérlegeli a hibáit, elgondolkodik azon, hogy mit kell másképp csinálnia a jövőben, mit kell beengednie magába, illetve mit kell kizárnia magából a következőkben. De nem ragadtathatja el magát, nem lehet más ember. Összegzésképp: már maga a díjátadó ceremóniát is olyan szellemi-kulturális és „nyelvek feletti/helyetti” élményként éltem meg, hogy nyugodtan kijelenthetem, ezért is fontos volt számomra az elismerés


Szalai Attila felvételei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink