Alázat, szolgálat és tisztelet

Alázat, szolgálat és tisztelet

Ha azt mondom, hogy a beszélgetőtársam ezúttal Kónya Sándor csókai gépészmérnök, a helyi Vegyészeti-Élelmiszeripari Középiskola tanára, ebből az információból valószínűleg kevesen ismerik fel. De ha hozzáteszem, hogy a vajdasági magyar költők verseinek megzenésítésével, a vajdasági népdalok és népénekek gyűjtésével, illetve mindezek népszerűsítésével foglalkozik, akkor már bizonyára sokaknak eszébe jut, hogy látták őt könyvbemutatókon, irodalmi esteken, ünnepségeken fellépni, esetleg olvasták egyik könyvét vagy valamelyik írását a folyóiratainkban.

Amikor bekapcsoltam a magnót, Sándor azt kérdezte tőlem, hogy a tanárral, a néprajzossal, a versénekessel vagy esetleg a zenésszel akarok-e beszélgetni. Mielőtt válaszoltam volna, ő maga állapította meg, hogy bizonyára mindegyikkel, amire én már csak bólintani tudtam.

— Óvodáskoromban építészmérnök akartam lenni, végül mégis az újvidéki gépészeti karon diplomáztam. Állítom, hogy a zene és a műszaki képzettség nem egymás ellentéte. Egyetemi hallgatóként Újvidéken bejártam a Sonja Marinković Művelődési Egyesületbe, ahol sok fiatal volt a műszaki karról. A zene lényegében a matematikán alapszik, éppen ezért nem is értem, miért csodálkoznak rajtam, hogy mérnök létemre versekkel, dallamokkal bíbelődöm. Pitagorasznak például van az a híres tétele a derékszögű háromszögről, de ő fedezte fel az oktáv hangközt is.

* Bizonyára a versek megzenésítésénél sem árt a műszaki precizitás.

— Igen, arra is szükség van, de számomra mégis az alázat a legfontosabb. Én mindig alázattal nyúlok a szöveghez, mert a zenének nem szabad elnyomnia, inkább segítenie kell a vers mondanivalóját. Nagyon sok megzenésítés éppen azért siklik félre, mert a zenei elem dominál a szöveg felett, pedig inkább az utóbbit kellene kiemelni, pátyolgatni. A verset soha nem szabad megváltoztatni, el kell fogadni úgy, ahogyan a költő leírta. Előfordul például, hogy minden verssor azonos, mondjuk, nyolc szótagos, de aztán jön egy tízes sor. Az ilyen „ravaszságokat” nagy kihívásként élem meg. Vannak olyan költemények, amelyeknél már az első olvasásra felcsendül bennem a dallam, másokkal meg akár fél évig is próbálkozom. Mindegyiket megtanulom fejből, nálam így kezdődik a megzenésítés. De a népénekeket is fejből énekelem, mert ezzel megtisztelem a szerzőt, a művet és a hallgatóságot.   

Minden verset meg lehet zenésíteni, de nem szabad. Például az imaszerű költeményekkel soha nem próbálkozom. A szabadversek szintén különleges erőfeszítést igényelnek, de éppen ezért szeretem például Burkus Valéria, Cs. Simon István vagy Bence Lajos műveit.

* Miért éppen a vajdasági magyar költők?

— Én ezt szolgálatnak tekintem. Mindig vannak ünnepelt, dédelgetett költők és egy kicsit mellőzöttek vagy nem közismertek. Leginkább azoknak a verseire szeretek zenét írni, akiknek még nem jelent meg kötetük. Különösen, ha úgy ítélem meg, hogy jó lenne, ha ezeket a verseket mások is megismernék. Eddig hozzávetőlegesen 160 vajdasági (és szlovéniai) magyar verset énekeltem, több mint hatvan költő tollából. Néhány esetben nem délvidéki költő — József Attila, Móra Ferenc, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Simai Mihály — verséhez is írtam dallamot. Boldoggá tesz, hogy nem magamnak vagy az asztalfióknak dolgozom, mert ezeknek a verseknek a többségét énekelem is, pontosabban alig van közöttük olyan, amelyet még nem adtam elő közönség előtt. Az viszont különösen áldott állapot, ha a költő is jelen van, amikor előadom a megzenésített versét. Hogyan fogadják? Mondhatom, hogy nem mindig örülnek neki, mert gyakran attól félnek, hogy elrontjuk. Én szeretem figyelni az arcukat, vajon megkönnyebbülnek-e, amikor meghallgattak. A legelső vers, melyről úgy éreztem, hogy meg kell zenésítenem, Kovács Nándor újságíróé volt. A Dolgozók hetilapban bukkantam rá A megtört apa balladája címmel. Addig eszembe sem jutott, hogy verseket zenésítsek meg, de amikor ezt elolvastam, úgy éreztem, muszáj. Így kezdődött, és azóta több évtized telt el. Számos fellépésem volt Vajdaságban, néha Magyarországon és Erdélyben is, a Családi Kör hetilapban egy évig közölték a megzenésített verseimet, és két könyvem is megjelent: a VersÉnek 2006-ban, illetve a Mit arat a holdsarló? 2009-ben.

* Hogyan jutottál el a népzenétől a népénekekig?

— A népdalok iránti érdeklődésemet Falusi Imre tanítóm ébresztette föl, aki kisiskoláskoromban Arany Jánost és Móricz Zsigmondot idézve nagy szeretettel beszélt a változataiban élő, szájról szájra szálló népdalról. Később én is rájöttem, hogy a népdalokkal, balladákkal, népénekekkel csak úgy érdemes foglalkozni, ha ismerjük és tiszteljük a nagy elődök munkásságát. Ők elsősorban Kodály Zoltán és Bartók Béla, valamint a követőik, a vallásos néprajz terén pedig Bálint Sándor a példaképem.

A népdalok gyűjtésére az egyetemi éveim alatt Bodor Anikó népzenekutató és dr. Burány Béla néprajzi gyűjtő ösztönzött. Velük a hetvenes évek elején ismerkedtem meg. Mivel hegedűs voltam, felkértek, legyek annak a zenekarnak a tagja, amely Zentán a Tiszából a Dunába folyik a víz című népdalvetélkedő énekeseit kíséri. Vettem hát egy magnót, és elkezdtem gyűjteni Újvidéken. Elsőként egy olyan családhoz mentem, amely Csókáról származott. Csordás Sándor ifjúkorában kanász volt, szép régi népdalokat énekelt. Közben megalakítottuk a Nevenincs zenekart is. Később úgy gondoltam, a népénekeket nem gyűjtik annyian, így azok felé fordultam. Ezek dallamai csak kis részben gyökereznek a magyar népzenében, emellett a gregorián énekekkel, a világi vagy egyházi magyar műzenével, esetleg idegen énekekkel rokoníthatók. Sokkal többször fordulnak elő bennük díszítések, szép dallammenetek, mint a világi énekeinkben vagy a népdalainkban. Engem viszont a variánsképzés ejtett teljesen rabul, vagyis leginkább az foglalkoztat, hogyan keletkeznek a szöveg- és a dallamváltozatok. Az énekekről különböző folyóiratokban publikálok, és ebben a témában is két könyvem jelent meg: 2004-ben a Harmatozzatok, egek!, 2014-ben pedig a Nézzünk égre! című. Kezdetben Csókán és környékén gyűjtöttem, később egész Vajdaság területén. 1997-től a Kiss Lajos Néprajzi Társasághoz tartozom, és tagja vagyok a Magyar Néprajzi Társaságnak is. A vajdasági népénekek gyűjtését és népszerűsítését szintén szolgálatnak tekintem, legalább harminc énekmondó előadást tartottam már, főleg a KÉK szervezésében. Most viszont a balladák felé fordultam, persze ezen a téren is inkább azok vonzanak, amelyek még nem közismertek, és megpróbálom felkutatni a változataikat is. Mindezt önszorgalomból teszem, mert a munkahelyem a csókai középiskolában van. Tanítani is nagyon szeretek, habár közeledem a pályám vége felé, még egy-két év maradt hátra a nyugdíjig. Ez azonban nem riaszt meg, hiszen én akkor sem fogok unatkozni, ha nyugdíjas leszek. Rengeteg feldolgozásra váró anyagom van, és még gyűjteni is lehet.

Szabó Attila felvétele

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink