Portré: Andruskó Károly júniusban lesz 92 éves - Szabó Attila fotója

,,A grafika, az ex libris, a miniatűr könyv világhírű mesterét és művészét, az akvarell, az olajkép értő mesterét, Andruskó Károlyt szerettem volna dicsérni abból az alkalomból, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöksége Magyar Életfa Díjban részesítette. De zavarom nem leplezhetem, hiszen ez az első alkalom, amikor maga a művész tájba simuló mosolyával, csaknem egy évszázad tapasztalatával nincs közöttünk. Nincs közöttünk, s fizikai hiányát nagyon érezzük, de tudomásul kell vennünk a természet rendjét és törvényét is. Innen kívánunk neki gyógyulást és jó erőnlétet.
De ki merné ebben a teremben mégis kijelenteni, hogy nincs közöttünk Andruskó Károly? Fiatalos munkabírásával, mindig friss lánggal lobogó optimizmusával és hitével, teremtő akaratával és etikus emberségével? Hogy nincs közöttünk képeivel, grafikáival, egy küzdelmes és termékeny művészi sors összegzésével? Hogy ne lenne most is velünk az a művész, aki rajzban, akvarellben, olajban, metszetben, monotípiában, minikönyvben mutatja föl magát és az életet, a küzdelmet és az emberséget, hogy nép, hit, történelem, múlt és emberi áldozat ne hamvadjon el a jövő előtt, ki ne hamvadjon szívünkben és szívünkből a termékeny akarat, hogy égjen szívünk és lángarcú életünk, mint a világtér kopár dörejeiben a lüktető árva égitestek. (Juhász Ferenc)
A művészi életútról egyik interjúban így vallott: A körülöttem zajló életet, az embereket igyekeztem megörökíteni különböző formában (...) Petőfi versein nevelkedtem. A festők közül nem említhetek egyet sem, mert ami jó volt, tökéletes és megragadó - függetlenül az irányzatoktól -, az mind tetszett, és ma is tetszik. Mindig fontos, hogy a kép kifejező legyen, s hogy valamiképpen közel álljon az emberhez. (...) Irányzatok nemigen foglalkoztattak, mindig azt tartottam szem előtt, hogy a közérthetőség határain belül maradjak. Számomra az volt a legfontosabb, hogy az emberek megértsék munkámat. Ebben az emberközpontú művészi hitvallásban kereshetjük és találhatjuk meg Andruskó Károly formai-technikai sokoldalúságát.
A mű számít, nem a művész sorsa, mondjuk, s hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a kettő mindennél szorosabban összetartozik. Egymásra veti sugarát, egymást magyarázza, s nehéz megérteni az egyik nélkül a másikat. Igazán sosem mértük föl, mit jelentett Zentának, a délvidéki és az egyetemes magyarságnak az az ember, akinek művei bejárták az egész világot, dicsérték alkotójuk szorgalmát és tehetségét, de főképp e táj népének jó hírét öregbítették. Merjük most és később is még nagyon sokszor kimondani: ő a Délvidék egyik legnagyobb szülöttje.”
Hajnal Jenőnek, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatójának a méltatása 2007. január 18-án hangzott el Zentán, a Magyar Kultúra Napja alkalmából megtartott délvidéki központi ünnepségen. A rendezvényen Andruskó Károly nem lehetett jelen, ugyanis a neves művész, aki ez év júniusában tölti be a 92. életévét, néhány hónapja a magyarkanizsai Gerontológiai Központ lakója. Itt látogatta meg Dudás Károly, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke, és adta át neki a Magyar Életfa Díjat.
Az ember, a küzdelem és a hit felmutatása
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a zentai Andruskó Károly festőművész nevét szerte a nagyvilágban ismerik. Alkotásai által magát az életet mutatja fel a szemlélőnek, az embert, a küzdelmet és hitet. Meg természetesen a szeretett várost, Zentát, melyről - saját bevallása szerint is - több ezer képet készített. Kubikoscsaládban született, ahonnan tehetségének köszönhetően eljutott a művészi hírnévig, a világkapcsolatokig és az Ex Libris Világszövetség tagságáig. A földhöz való ragaszkodást és a fizikai munka megbecsülését művészi témává teljesítette ki. Hiába rajzolt jól, szegénysége miatt nem tanulhatott, már korán kenyeret kellett keresnie. Nyomdászságot tanult, és Szabadka, Belgrád, Eszék, Újvidék meg Zenta különböző nyomdáiban dolgozott. Autodidakta, maga kísérletezett ki mindent, a linó- és a fametszéshez saját készítésű szerszámokat használt. Ha munkásságát a számadatok tükrében akarnánk ábrázolni, akkor a felsorolás a következőképpen alakulna: 3265 olajfestmény, 220 akvarell, 50 vegyes technikával készült mű, 7900 eredeti grafikai nyomat, 4379 ex libris, 220 miniatűr könyv és csaknem 50 egyéb kiadvány, több száz önálló és csoportos tárlat. Legalábbis ez volt a helyzet 2005-ben, a 90. születésnapján.
Az életrajzi adatok szerint munkáival először 1946-ban találkozhattak a zentaiak egy kollektív tárlat keretében. 2003-ban, amikor megkapta Zenta Pro Urbe Díját, szeptember 11-én, a városnap alkalmából A zentai csata emlékezete címmel a Városháza elő emeletén állandó kiállítása nyílt, melyet továbbra is megtekinthetnek az oda látogatók.
- Én a hosszú évtizedek során azt tapasztaltam: ha egy zentai elkerül más országba, vagy csak más vidékre, és hazajön, nem mulasztja el az alkalmat, hogy kimenjen a rakpartra és végigsétáljon a folyó mellett. Jómagam is sokfelé dolgoztam, ide Újvidékről tértünk vissza a feleségemmel. Vettem egy fél hold földet a Kisrétben, majd negyvennyolcban elkezdtem, és két év alatt összeraktam rajta egy kis házat. Mint ahogyan a nyomdában tettem a betűkkel és a számokkal, ugyanúgy a tíz ujjammal építettem fel délutánonként a szoba-konyha-kamrás otthonunkat. Magam csináltam a mintegy húszezer vályogot is. Később a család miatt elcseréltük egy fél házért a városban, de továbbra is nagyon ragaszkodom gyermekkorom helyszínéhez, a Réthez, a Pánához. Meg a Tiszához és a rakparthoz, amelyet nem győzök minden változatában feldolgozni. Ezzel a témával nem tudok betelni - nyilatkozta akkor.
,,A szorgalmon és az elszántságon túl Karcsi bácsinak megadatott még a talentum is, amelyet sokan megkapnak a sorstól, de kevesen tudnak gazdálkodni vele a bibliabeli hű szolga módjára, aki nemcsak megérzi, hanem meg is sokszorozza azt a páratlan kincset, adományt. Karcsi bácsi jól gazdálkodott a kapott talentummal. Nem kell majd szégyenkeznie, pironkodnia, ha a végső elszámolásra kerül sor. Csakhogy a nagy számonkérés még messze van, hiszen ő maga mondta, hogy száz évre fizetett elő, és ennyi tőkére talán még valami kamat is jár. Addig pedig, ahogy őt ismerjük, a megérdemelt pihenés helyett még tovább fogja gyarapítani a rábízott talentumok számát az aranynál is többet érő, becses és feledhetetlen alkotások formájában, amihez csak azt kívánjuk: adjon hozzá a jó Isten erőt és egészséget” - hangzott el azon az ünnepségen, amelyen a 90 éves Andruskó Károlyt köszöntötte Zenta.
Maga a művész is sokszor hangoztatta, ha ott fenn is jóváhagyják, és úgy akarják, ő szívesen megérné a századik esztendőt. Munkáival pedig a halhatatlanságot - tehetjük hozzá.
A szeretett város hiánya
Amikor zajosan és vidáman betódultunk a magyarkanizsai idősek otthonának első emeleten lévő kis szobájába, és a kollégák azonnal előkapják a fényképezőgépüket, Andruskó Károly lakótársa tapintatosan magunkra hagyott minket. Erre azért is szükség volt, mert máskülönben nem igazán fértünk volna el. Mi ültünk az egyik ágyra, a másik ágyat viszont hamarosan elborították az ajándékok. Karcsi bácsi sorra beazonosított minket, miközben azt hajtogatta: ,,Jaj, de megleptetek engem! Nagyon váratlanul jöttetek!” Pedig rajtunk kívül is vannak látogatói, és néha a városba is kisétál, igaz, csak bot segítségével.
- Az egyik lábam beteg, ropog a térdem - mondja, majd két színes rajzot és több ceruzavázlatot mutat. Azt festi, amit a szobája ablakából lát. Megtudjuk, a nap mindig a református templom tornya mögött megy le. A jelenre vonatkozó kérdéseinkre röviden válaszol, de a régmúlt időkre, az ötvenes évekre szívesen emlékezik vissza. Megmutatja a magyarkanizsai Írótábortól 1972-ben kapott kitüntetését - azt, egy másik érdemrenddel együtt, amely még a nagy Jugoszláviából származik, talán a nyolcvanas évek elejéről, magával hozta -, elmeséli, milyen sokat festette ennek a városnak az utcáit, jellegzetes épületeit is. Egyébként a szobája falán, az ágya fölött egy magyarkanizsai motívumot ábrázoló metszete van felfüggesztve, de az intézmény folyosóján is több alkotását láttuk. Aztán a fiaira tereli a szót, megtudjuk, hol vannak, beszámol az unokákról is.
- Segítsetek már - kér minket -, mert a városok, személyek neve nehezen jut eszembe.
A beszélgetés közötti kényszerű szünetekben nagyokat sóhajt. Érdeklődésünkre, hogy meg lehet-e szokni ezt a helyzetet, azt válaszolja, ne is kérdezzünk tőle ilyet. Nagyon hiányzik neki Zenta, a háza, a műhelye.
- Ötvenhárom évig éltem abban a házban, oda húz a szívem vissza. Én nagyon sokat dolgoztam, és úgy érzem, még mindig hasznossá tudnám tenni magam, ha megbíznának valamilyen munkával, feladattal.
Lassan vége az egyórás látogatási időnek. Megígérjük, ha előbb nem, júniusban jövünk felköszönteni a 92. születésnapján. Fájós lába ellenére legényesen, bot nélkül kísér le minket az utcára. Alakja szívszorítóan magányosnak tűnik, ahogyan áll az alkonyatban a hatalmas épület előtt és integet a kocsink után. Mintha az egyik festményének a témája lenne.