Május 9-én ünnepelte 83. születésnapját Molcer Mátyás, vidékünk nagyérdemű polihisztora, aki a művészet számos ágában alkotott s alkot kiemelkedőt. Valószínűleg szerénysége is közrejátszik abban, hogy már régóta alig esik szó róla a médiában. Pedig olyan elánnal dolgozik nap mint nap, mintha az élete függne tőle. S micsoda jókedvvel! Érdeklődése a világ dolgai iránt éveinek szaporodásával nemhogy fogy, inkább fokozódik. Bámulatos nemcsak a zenei, hanem a történelmi és az irodalmi memóriája is. Öröm vele találkozni, mert megvan az a nagyszerű képessége, hogy mindenkibe lelket tud önteni. A napokban Szabadkán megtartott szerzői estje alkalmából beszélgettünk el vele.

70. születésnapja alkalmából ezt írta önmagáról:

„Hetven gépelt sorba tömörítve hetven év története, tanulsága lehetséges-e számomra? Kevés, ha csak felsorolom alkotásaimat, tevékenységemet, ha pedig a letűnt évszázadról akarok tanulságot levonni, sok is. Három szóban elmondhatom: kár róla beszélni! A történelemből nem okulnak a nemzedékek, különben a náci haláltáborokat nem követte volna Knićanin, Gakovo, Vukovar, Srebrenica stb. Felidézve »magántörténelmemet« megállapíthatom, hogy »hazafias családból« származom, amint az a későbbiekből kiderül. Johann dédapámat azért hívták Szabadkára, hogy a színház korinthoszi oszlopait felépítse. Mozart távoli rokonomhoz hasonlóan minden ősöm, rokonom vakolókanalas volt. A Szerb—Horvát—Szlovén Királyság megalakulásakor nagyapámnak egymillió aranykoronája veszett a bankban, a második világháborút követő felszabadulás után apám nyakára drótból hurkot kötöttek, amelyet ügyesen a hátrakötözött kezéhez erősítettek — ha elesik, megfojtja magát —, azután puskatussal tördelték fogait. Egy bunyevác felismerte és megmentette a zentai úti temető tömegsírjától, ezután idézést kaptak Gakovóba, de mivel apám náciellenes volt, ezért a háború vége felé a magyar fasiszták mint zsidót családostul el akarták hurcolni, ez a behívó mentett meg bennünket az újabb haláltábortól. Hogy mi várt volna ránk, elolvastam a verseci származású Robert Hammerstiel Ikonok és patkányok című könyvében. Apám tekintélyes vagyonát elvették, azután idő előtt eltávozott. Most a vagyon visszaszármaztatását kikerülve újgazdag ült az ősi tulajdonba.

Május kilencedikén születtem Szabadkán, tíz évre rá vesztettünk el egy újabb világháborút, abban az időben kezdtem művészettel foglalkozni. Idővel hegedültem és brácsáztam a Szabadkai Filharmóniában és a színházi zenekarban, zongoraművészi oklevelet szereztem Zágrábban, majd magisztráltam, Svájcban zeneszerzésből mesterfokozatot szereztem, stb. Számos önálló hangversenyt adtam Jugoszláviában és külföldön, némelyikről lemezfelvétel készült, ugyancsak nagyszámú kompozícióm némelyikéről. Sok önálló képkiállításom volt, több könyvet illusztráltam. Alkotóként eredetiségre törekedtem, kerültem a járt utakat. Verseskönyveket írtam és jelentettem meg magyar, horvát, német, szerb és roma nyelven. Legutóbbi, ASYL című verseskötetem hétnyelvű. Fordításomban horvát és szerb költők verseskötetei láttak napvilágot. Voltam zene- és színikritikus, újságíró, zenetanár. Jelenleg sajtó alá rendezem a szerb—angol nyelvű haiku verseket tartalmazó kötetemet. És ennyi az egész…” (Napkút Kiadó)

Dehogy ennyi! Felsorolni sem lehetne, mi mindennel foglalkozott és foglalkozik még ma is művészünk. A Mariatheresiopolis nevű szabadkai német egyesület rendezte szerzői estje alkalmából bírtuk őt szóra.

— Nincs Szabadkán olyan valamire való tollforgató, akinek ne fordítottam volna le valamely művét magyarra, esetleg németre, legyen az akár néhány vers, akár egy teljes könyv. Hogy csak néhány nevet említsek közülük: Milovan Miković, Sava Halugin, David Kecman Dako, Mirko Kopunović, Jakob Kopilović, Tomislav Žigmanov és mások. Büszke vagyok a diákjaimra, akik közül sokan külföldön nagynevű művészek lettek, köztük: Székely István (Isaak), Nikola Vučković, továbbá a Bajić lányok, Éva és Ágnes, Jancsó Tamás, Spiegel Tibor, Lévay Szilveszter vagy Marko Nikodijević, a nemzetközileg elismert zeneszerző. Hogy miért voltak ilyen jó diákjaim? Talán, mert soha nem tanultam pedagógiát. Nem okoskodtam. Hanem — régi cigány módszerrel :) — megmutattam nekik, hogy kellene... Barátsággal, szeretettel fordultam hozzájuk. Csak szakmailag voltam szigorú. Megköveteltem a szakmai korrektséget. A lelkiismeretemnek köszönhetően mindig csináltam valamit. Húsz-egynéhány önálló kiállításom volt, a többi közt Németországban meg Bécsben, és szerte a világban megtalálhatóak a képeim. Számos könyvet illusztráltam, fedőlapokat terveztem, és grafikai munkáim is vannak. Írói hitvallásom: kevés szóval sokat mondani. Örkény Istvánnak Nobel-díjat kellett volna adni, mert egyperces novelláival többet mond, mint mások többkötetes regényeikben. A drámái (gondoljunk csak a Tótékra meg a Macskajátékra!) világsiker lettek. A költők közül Babitsot és Radnótit szeretem nagyon, az előbbi formailag és mondanivalójával, az utóbbi lelkileg, érzelmileg áll közel hozzám. Viszont Weöres Sándort tartom a legnagyobb magyar költőnek. Gyermekversei felülmúlhatatlanok. Megzenésítettem őket, lemezre is vették, az Újvidéki Rádióban gyakran hallhatók Tomik Margit előadásában, az én zongorakíséretemmel. Prózai műveim, monodrámáim témáit a valóságból merítem, kilencven százalékban megtörtént dolgokról írok. Felhasználtam például a Kocsis Zoltán által egy interjúja során mondottakat is. Amikor a riporternő azt kérdezte tőle, hogy miért nem nősül, egy csehóban hallott vallomást idézett, amely így hangzott: „Aki nekem kellene, annak én nem kellek, akinek pedig én kellek, az selejt.” Szeretem a vicces, szórakoztató történeteket. Újságírókoromban — öt évig az is voltam a Magyar Szónál — Kopeczky László, a Grimasz szerkesztője megkért, hogy működjek közre a rovatban. Akkoriban Mortimer és Durcel álnéven írogattam ilyesmit a ’70-es években. Megjelent egy olyan könyvem Durcel néven, amelyben a vidám versek sorait függőlegesen és vízszintesen is olvasni lehet. Hogyan alkotok? Korán reggel, ha fölébredek, verset írok. Előfordult már, hogy három nap alatt 82 német költemény került ki a tollam alól. Meg az is, hogy két nap alatt egy nagy horvát versciklust szereztem. Szeretek ezeken a nyelveken verset írni. Mert ha magyarul írok, akkor lámpalázam van. Olyan nagy magyar költőink voltak ugyanis, akiknek a világon párjuk nincsen. Az a baj, hogy nem lehet őket kellően lefordítani. Magyarra viszont minden nagyon jól átültethető! Ilyen gazdag a magyar nyelv... És hogyan komponálok? Gondolatban az egész művet elkészítem, és utána leírom. Műveimnek — legyenek azok akár zenei, akár irodalmi vagy képzőművészeti alkotások — mindnek gondolati alapja van.

További lankadatlan alkotókedvet, erőt, egészséget, sok sikert, kedves Művész Úr!