A közelmúltban megrendezett Vermes Lajos-emléknapok sportszakmai panelbeszélgetéssel zárultak, melyen dr. Halasi Szabolcs egyetemi tanár a Vajdaságban működő két sportakadémia képviselőjével, Bálint Zoltánnal, a magyarkanizsai székhelyű Vajdasági Birkózóakadémia ügyvezetőjével és Palágyi Szabolccsal, a topolyai TSC Labdarúgóklub vezérigazgatójával beszélgetett. Az alábbiakban a csaknem egyórás eszmecsere részleteiből válogattunk.
* Hogy érezted magad 2018. szeptember 28-án, és mi történt azon a napon?
P. Sz.: – Akkor adtuk át rendeltetésének a TSC Akadémiát. Gyönyörű épületet és pályákat kaptunk, beköltöztek az első gyerekek. Szívesen emlékszem vissza erre a napra, jelenkori történetünk kezdetére, amikor rájöttünk, hogy még nagyobbat is álmodhatunk. Büszke vagyok mindarra, amit az elmúlt nyolc évben elértünk. Az átadás estéjén fáradt voltam, hiszen az azt megelőző napok nem voltak egyszerűek.
![]()
A panelbeszélgetés résztvevői (a szerző felvétele)
* A kérdés ugyanez: mi történt 2021. július 22-én?
B. Z.: – A birkózóakadémia átadására a nándorfehérvári csata 570. évfordulóján került sor. Amikor először hallottam a hírt, hogy Topolyán labdarúgó-akadémia épül, kissé meglepődtem. Egy hónappal később meghívást kaptam Budapestre, ugyanis a Magyar Birkózók Szövetsége éppen akkor indította el az Egy szőnyegen, egy nyelven programot, amelynek értelmében a magyar állampolgársággal rendelkező vajdasági birkózók részt vehetnek az MBSZ által szervezett programokon és a magyar országos bajnokságokon is. Valamikor erről csak álmodhattunk, ma pedig már több országos bajnokunk is van. A topolyai labdarúgó-akadémia építéséről szóló írást magammal vittem Budapestre, és megemlítettem Németh Szilárdnak, az MBSZ elnökének, hogy mi is építhetnénk egy hasonló akadémiát a birkózók számára. 2019-ben a magyar kormány határozatot hozott az akadémia építéséről, és megkezdődhettek a munkálatok. Az akadémia munkája szorosan összefügg az iskolakezdéssel, ezért eredetileg 2021. szeptember 1-jére terveztük a nyitást, Németh Szilárd azonban megkérdezte, elkészülünk-e a nándorfehérvári csata évfordulójára. Nem mondhattam azt, hogy nem, így rábólintottam. A megnyitó után hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen óriási elvárásoknak tettünk eleget, és olyan történelmi jelentőségű tettet hajtottunk végre, amely a vajdasági magyar sportéletben jelentős mérföldkőnek számít. A labdarúgás a legnépszerűbb, a birkózás pedig a legsikeresebb sportág. Azon a napon annyi dicséretet kaptam, amennyit talán egész életemben sem.
* Vezetőként vagy sportolóként volt nehezebb kitartónak lenni?
B. Z.: – Éles határ nem húzható e kettő között. Sportkarrierem egy komoly sérülés miatt nem tartott sokáig, így tizennyolc éves korom óta sportmunkásként tevékenykedem. Ki kell tűzni egy célt, és kitartóan haladni felé. Persze a kitartás mellett szükség van alázatra, fegyelemre és szolidaritásra is.
P. Sz.: – A játékos, a sportoló elsősorban önmagára fókuszál, saját magát motiválja, sportvezetőként viszont úgy kell egyénileg motiválnunk a játékosokat, hogy közben csapatként működjenek. Nem könnyű elérni, hogy a játékos akkor legyen a leginkább motivált, amikor a legfontosabb, vagyis a mérkőzéseken, és hogy a csapat is akkor működjön a legjobban. Pályafutásomat huszonkilenc éves koromban, több műtét után be kellett fejeznem. Bácskossuthfalván éltem, nyolcadikos koromban kerültem Topolyára. Barátaim tízévesen kezdtek el focizni a bácskossuthfalvi Sloboda csapatában, az én pályafutásom azonban csak két évvel később, tizenkét éves koromban indult. Addig a labdarúgás nem is érdekelt. A sógor és nagyapám a magyar válogatott mérkőzéseit nézte a televízióban, a himnuszt állva hallgatták, de engem akkoriban ez sem fogott meg. Ha futballmeccs ment a tévében, inkább kimentem a szobából. Végül tizenkét évesen engem is rabul ejtett ez a csodálatos sportág. Pályafutásom során megfordultam a Slobodában, a topolyai AIK-ban, a bajmoki Radničkiban, katonai szolgálatom idején Zaječarban játszottam, majd a Solunacban, a Vojvodinában, az akkor NB I.-es Szeged AC-ben, ismét a Vojvodinában, később Görögországban, Kaposváron az NB II.-ben, végül pedig Bajsán. Pályafutásomból hiányzott a folyamatosság, nem volt túl szerencsés, hogy ennyi klubban játszottam. Egy térdműtét után visszakerültem Bácskossuthfalvára, ahol édesapámmal órabérben kőművesmunkákat végeztünk. Ekkor keresett meg Zsemberi János, és megkérdezte, hogy ha nem tartom rangon alulinak, játszanék-e Bajsán. Az ötödosztályból fokozatosan lépegettünk felfelé, közben a gyerekekkel is foglalkoztam, majd a klub vezetését is átvettem. 2005-ben átkerültem Topolyára, ott is rengeteg feladattal bíztak meg, de azt hiszem, éppen ez a folytonosság kellett ahhoz, hogy ekkora sikereket érjünk el. Több mint húsz év alatt a TSC-vel eljutottunk a Bajnokok Ligája selejtezőjéig, valamint az Európa-liga és a Konferencia-liga csoportköréig.
* Mennyi gyerekkel foglalkoznak az akadémiák az alközpontokkal együtt?
B. Z.: – A Vajdasági Birkózóakadémiának 28 bentlakója van, közülük 9 lány. 4 edző foglalkozik a kötöttfogású birkózókkal, a lányokkal pedig 2-en dolgoznak. Birkózóberkekben ma már sem a vajdasági, sem az országos bajnoki cím nem számít különösebb mércének, számunkra már a nemzetközi eredmények az igazi értékmérők. A birkózás nem az európai, hanem a kaukázusi emberek sportja. Például a tizenöt éves grúz vagy azeri birkózók fizikailag jóval korábban érnek, mint a mieink, és már ebben a korban hihetetlenül kidolgozott az izomzatuk. Kezdetben nem terveztünk alközpontokat és birkózóiskolákat létrehozni, ám a meglévő birkózóegyesületeink elszegényedtek, és egyre nehezebb körülmények között dolgoztak. Lépnünk kellett, hiszen ha az egyesületeink bajba kerülnek, nekünk sem lesz honnan merítenünk a tehetséges gyerekeket. Volt olyan időszak, amikor a Potisje Birkózóegyesületbe mindössze 15-20-an jártak edzésre, ma pedig már több mint 100-an, az akadémia létrejötte előtt pedig mindössze 3-4 fizetett edző dolgozott az országban. A nemzetpolitikai stratégiának és az anyaországból érkezett támogatásoknak köszönhetően elsősorban azokon a településeken nyitottunk birkózóiskolát, ahol a magyarság többségben él. Első alközpontunk 2022-ben nyílt meg Martonoson, ma pedig már 20 településen 400–450 fiatallal foglalkozunk, emellett jelentős támogatást nyújtunk a magyarkanizsai, a zentai, a szabadkai és a kishegyesi birkózóegyesületnek is.
P. Sz.: – Elsődleges célunk, hogy topolyai, környékbeli és vajdasági fiatalokból neveljünk jó játékosokat. A TSC-nek a 2018-ban született gyerekektől a tizenkilenc évesekig minden korosztályban van csapata, ami összesen 12 korosztályos együttest jelent. A legkisebbeket nem számítva – ők még nem szerepelnek bajnokságban, hanem tornákon vesznek részt – mintegy 180 igazolt játékossal dolgozunk. Alközpontjaink 21 vajdasági településen működnek, ahol a gyerekek ugyanazt a képzést kapják, és ugyanaz a rendszer szerint dolgoznak, mint a topolyai akadémián. A legtehetségesebbeket Topolyára hozzuk. Azokat, akiket szeretnénk beépíteni a felnőttcsapatba, továbbfejlesztjük, akik pedig nem tudnak bekerülni a TSC-be, visszatérnek saját településeikre és anyaegyesületeikbe, ahol már sokkal magasabb színvonalon játszanak tovább. Senkit sem hagyunk elkallódni, hiszen a labdarúgásnak szüksége van szakemberekre, szurkolókra, sportmunkásokra és sportújságírókra is. A rendszerünkbe tartozó több mint 2000 játékossal 100 edző – 80 az alközpontokban és 20 az akadémián – foglalkozik. Akkor leszek igazán büszke az akadémiai rendszerre, ha egyszer a TSC felnőttcsapatában például bácskossuthfalvi, topolyai, zentai, adai, magyarcsernyei játékosok is lesznek, és velük szerepelhetünk a legerősebb osztályban. Ez azonban nagyon hosszú folyamat, amelyhez több év kitartó munkájára van szükség.
* Milyen terveitek vannak, milyen célokat tűztetek ki magatok és az akadémia elé?
B. Z.: – Egyre kiélezettebb harc folyik minden egyes gyerekért. Régen a fiatalok az utcáról, ma már a számítógép mellől jönnek be a birkózóterembe. Megfelelő családi támogatás nélkül nincs sikeres sportoló, ezért elsősorban a szülőket kell megszólítanunk. A birkózóiskolákban mindent biztosítunk, amire a gyerekeknek szükségük lehet, a szülőktől csak annyit kérünk, hogy ösztönözzék és segítsék őket abban, hogy versenyzőkké válhassanak. Az akadémia mindent megold, de szülői és családi támogatás nélkül nincs jövő. A birkózás olimpiai sportág, ezért mi is olimpiai ciklusokban gondolkodunk. Szeretnénk elérni, hogy a 2028-as Los Angeles-i olimpián legalább egy, az akadémián nevelkedett birkózó is részt vehessen. Lassan már láthatóvá válnak az elmúlt öt év munkájának eredményei. Az idei öt korosztályos országos bajnokságon megszerezhető érmek 70%-át vajdasági birkózók nyerték meg, közülük 40% magyar ajkú. Ha vannak sikeres versenyzőink, akkor részt tudunk venni a sportág irányításában is. Természetesen nem lesz mindenkiből nemzetközi szintű versenyző, de mindenki megtalálhatja a helyét valamilyen szerepkörben a sportágon belül. Az országos felnőttbajnokságon a 10 súlycsoportból 6-ban magyar ajkú birkózó szerezte meg az 1. helyet, közülük 4-en az akadémia neveltjei.
P. Sz.: – Bizonyára mindannyian tudják, hogy a TSC felnőttcsapata kiesett a másodosztályba. A Szuperliga létszámát 14 csapatra csökkentették, a következő idényben pedig már csak 12 együttes szerepelhet a legmagasabb rangfokozatban. Anyagilag, szakmailag és a játékoskeret tekintetében is készen állunk arra, hogy visszajussunk a Szuperligába. A kiesés és a kudarc a sport része. Tovább kell dolgoznunk, és növelnünk a gyerekek számát. A másodosztályban hamarabb megkapják a lehetőséget azok a fiatalok, akikkel már több éve foglalkozunk az akadémián. Ebben az osztályban nagyobb esélye van bekerülni a csapatba valamelyik környékbeli településről származó labdarúgónak, akit a mérkőzésre elkísérnek a szomszédok, a barátok, az ismerősök, így mi is elmondhatjuk, hogy nagyon szépen építjük a közösséget. Számunkra ez jelentené az igazi eredményt, ekkor lennék igazán elégedett. Motiváltak vagyunk, dolgozunk tovább, és várjuk a következő kihívást.