— Sajnos úgy nőttem fel, hogy a normákat, főleg az íratlanokat nem volt kitől megtanulnom — mondja őszintén —, így azt sem állíthatom, hogy a lelkiismeretem vagy a kötelességtudat ösztönzött erre a vallomásra. Végül is azt hiszem, hogy a feleségem kitartó unszolása volt a döntő tényező abban, hogy most itt vagyok, és ezért hálás vagyok neki. Ismét elmúlt egy év ugyanis, és én végre úgy akarok élni, hogy ne nyomja a lelkemet a múltam terhe. Persze tudom, hogy ez a beszélgetés még nem teszi meg nem történtté az eseményeket, de minden bizonnyal megkönnyebbül a lelkem. Ha pedig egy fiatal olvasó is tanul belőle, már megérte, hogy beszélgettünk.

Sem szülőkre, sem rokonokra nem emlékszem, valójában az utca gyereke voltam. Az rémlik, hogy kiskoromban a közeli nagyváros szociális központjában kellett jelentkeznem. Családi gondozásban nevelkedtem, de annyi családot váltottam, hogy a számukat sem tudom. Pedig nem voltam nagyon csintalan gyerek, sőt inkább mulya, egy kicsit magatehetetlen, hiszen nem volt, akitől határozottságot, megfelelő viselkedést tanultam volna. Ha éppen meglógtam a gondozó családtól, az utcán mindig akadt hozzám hasonló kóborló gyerek, akihez odacsapódhattam. Így nőttem fel. Közben minden gond nélkül befejeztem az általános iskolát, és a körülményeim ellenére nagyon szerettem olvasni, újat tanulni. Azt hiszem, egyértelmű, hogy ha csoportban voltam, akkor rendszerint apró lopásokból fedeztük a napi szükségleteinket. Én utáltam lopni, ha éhes voltam, inkább kértem a péknél egy kiflit, az áruházban is inkább a gondolák közt mászkálva ettem meg a csokit vagy a süteményt, sosem kíséreltem meg semmit kivinni a boltból.

Nagykorú lettem, önként jelentkeztem katonának, és a leszerelésem után csak az utca várt rám. Meg az ott tevékenykedő bandák valamelyike. Csatlakoztam az egyikhez, amelyiknek két jól öltözött, korombeli fiatalember is tagja volt — mindkettejük ismert család sarja, mindkettejük apja közéleti személyiség volt. Nekem nagyon imponált a viselkedésük, a bátorságuk, az éles eszük, a pazar ötleteik, melyeket nem volt egyszerű kivitelezni. Ekkor már súlyosabb bűntények, betöréses lopások, rablások szerepeltek napirenden. Ez nem volt újdonság számomra, de csak ekkor jöttem rá, hogy hiszékeny, naiv és valójában jóindulatú emberke vagyok, akire sosem bízták a tetteink nagyobb részét. Az volt a végzetes esetünk, amikor egy csúrogi gazdag parasztcsaládot raboltunk ki. A hírszerzőink szerint a család eladott egy jelentős földterületet sok pénzért, melyet otthon tartott. Az éjjeli rablás lebonyolításában nekem az őrködés szerepe jutott, illetve meg kellett mérgeznem a két hatalmas, dühös kutyát, hogy a három társamnak szabad legyen az út. Viszont a gazda öccse váratlanul hazaért, hívta a rendőrséget, és lebuktunk. A két gazdag fiút másnap kiengedték az előzetes letartóztatásból, én és egy másik férfi azonban maradtunk. Két hét múlva aztán őt is kiengedték. A tárgyaláson egy idős szomszédasszony felismert, és elmondta, hogy a ház előtt őrködtem a rablás idején. Mit gondol, mi lett a vége? A két ismert fiatalember rábeszélésére magamra vállaltam a bűncselekményt, ők pedig azt ígérték, hogy a pénz rám eső részét a kiszabadulásom után kamatostul megadják. Így kaptam kilenc év börtönt, a többieket pedig feltételes szabadságvesztésre ítélték.

Elmúltam harmincéves, amikor kiszabadultam, jó magaviseletem miatt a büntetés egy részét elengedték. Néhány hónapig tanácstalanul lézengtem a városban, majd megismerkedtem egy lánnyal, és először éreztem, hogy tartozom valakihez. Mindent elmondtam neki, ő pedig javasolta, hogy keressem fel a volt társaimat, és kérjem el az ígért összeget. Ezt meg is tettem, de az egyik, akinek az apja időközben polgármester lett, feljelentett zaklatásért. És kaptam még két év börtönbüntetést. Az utolsó napig letöltöttem, és amikor kiszabadultam, felkerestem a lány szüleit, akivel a kétéves büntetés alatt kapcsolatban álltam. Nem voltak tőlem elragadtatva, de a lányuk kitartóan ismételgette, hogy bízik bennem és szeret. Összeházasodtunk, és a kétéves börtönbüntetésem alatt befejeztem a szakiskolát, sőt később állást is sikerült kapnom. A feleségemnek hála lassan megszoktam az emberhez méltó életet, olyan érzéseket, szokásokat ismertem meg, amelyek létezéséről nem is tudtam. A két fiam mintha hófehérre mosta volna a múltamat, velük mindennek értelme lett. A régi életemből csak annyit hoztam át a mába, amennyinek tanulsága van, amit a gyerekeim meg tudnak érteni, amiből okulhatnak. Mindenekelőtt arra tanítottuk őket a feleségemmel, hogy az ember a saját igazát sose bízza másra, főleg akkor, ha szegény. Mert az igazság mindig ott van, ahol a pénz, ezért kell okosan elkerülni az élet buktatóit.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)