home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A zene szeretetének jegyében
Balázs Szilvia
2017.09.27.
LXXII. évf. 38. szám
A zene szeretetének jegyében

Két bajmoki, nyugdíjas zenetanárnő története

Mojzes Katalin ma már ritkán ül le a hangszere mellé az otthonában, de zene nélkül nem múlik el egyetlen napja sem.

— Szabadkán születtem, huszonegy évesen mentem férjhez, és költöztem Bajmokra. Alig ötvenkilósan, majdnem gyerek voltam magam is, úgyhogy a diákok magasabbak, erősebbek voltak nálam, sokszor elvesztem közöttük... Nálunk családi vonás a zenei tehetség. Gyermekkoromban pékségünk volt, és egy zenetanár bejárt a házunkba. Szilvi bátyám akkor már koncerteken lépett fel, hegedült, hozzá járt a tanár, és mondta, hogy én is tehetséges vagyok. Károly bátyám a belgrádi televízió jazz-zenekarában volt művész. Állítólag már kétéves koromban felismertem a népdalokat meg mindenféle dallamokat. Ötödikes koromban az osztályban egyedül én voltam zeneiskolás. Hetedikben hozzánk került egy Berki Klári nevű lány, aki később az Újvidéki Rádióban énekelt, így már ketten voltunk. Nagyon jó barátnők lettünk, ő hegedülni tanult, majd Újvidékre ment férjhez, és a rádióhoz került, a lemeze is megvan, ma is őrzöm. Mindig felnéztem Klárira, a lányomat is róla neveztem el, ki is tört a botrány itthon, mert a férjem a Csilla nevet akarta. De én fejben már a zeneakadémián láttam a lányunkat, és úgy gondoltam, a Klára ott jobban hangzana — meséli nevetve Katalin.

A nyolcadik osztály befejezése után Katalin előbb egészségügyi középiskolába szeretett volna iratkozni, de egykori tanárnője, Révai Gabriella behívatta az édesapját, és elmondta neki, hogy Katalin már a vér látványát sem bírja, nem való neki az egészségügy, viszont kár lenne veszni hagyni a zenei tehetségét. Így került képbe ismét a zeneiskola.

— Ez a tanárnő a saját lányaként szeretett — meséli Katalin. — Jól gondolta, a zenede volt a jó választás, pedig kezdetben sokat sírtam éjszakánként, mert nem akartam oda járni. Pedig valóban nem bírom a vér látványát, nem tudtam volna az orvosi, nővéri munkát végezni. Habár az élet később arra is megtanított, hiszen a férjemet (Mojzes Antal helytörténész — a szerző megj.) majdnem húsz évig ápoltam a halála előtt. Béna volt a jobb keze, de aktív volt, amennyire tudott, és községi képviselőként rengeteget tett a faluért, mindig szívügye volt Bajmok, valamint a kultúra.

A tanárnő szerint a gyerekek rengeteget változtak az évtizedek során. Minden generáció más és más, de ezen felül is lehet érezni valamilyen változást.

— Vannak, akik már nagyszülők az egykori diákjaim közül. De most is, bárhova megyek, felismernek, megismernek, megállítanak, segítenek, ha kell. És nem csak azok, akiknek osztályfőnöke voltam. A férjem is szívvel-lélekkel tanított egész életében, és a gyerekeket a sajátjainkként szerettük. Sokszor, amikor valami segítség kellene, úgy érzem, a jóisten látja, és küld valakit, hogy megoldja a gondomat, aki általában egy volt diákom. De el kell mondanom, hogy a régi diákokat meg a maiakat nem lehet egy napon emlegetni, persze tisztelet a kivételnek. Én úgy érzem, hogy azt a szeretetet, amelyet az évek során adtam, duplán kapom most vissza a volt diákjaimtól. Kórust is vezettem, az iskolában is, a helyi művelődési központban is, sok fiatalt tanítottam az évek során. Ma már nem sokat mozdulok ki itthonról. Tizenkét-tizenhárom éve aktívan élem az életigét, vasárnaponként eljárok a templomba a kóruson énekelni, egy ideig orgonán kísértem a miséket, de megromlott a látásom, és már nem tudtam vállalni. De hiszek abban, hogy bármilyen gondom van, a jóisten mindig megsegít...

 

Kókai Deli Márta tízévesen kezdett el harmonikán játszani. Úgy érzi, édesapja irányította a zene felé.

— Ő még a híres Toplák úr zenekarában játszott, fúvós volt. Egyetlen gyermeke vagyok édesapámnak, nagy sajnálatára lánynak születtem. Volt egy bátyám, de még pici baba korában meghalt. Tehát édesapám sugallatára kezdtem el harmonikázni, aztán zongorázni, hetedik osztályban minden vasárnap bejártam vonattal Szabadkára zongorázni és fuvolázni a drága Lévay Mátyás tanár úrhoz. Nála jobb tanárt el sem tudok képzelni, nagyon sokat tanultam tőle, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Aztán a zeneiskolába felvételiztem, ahol két tanszakos voltam: hangszer és zeneelmélet. Végigcsináltam. Égető Gabriella tanított, akiről merem állítani, hogy klasszis, a környékünkön nincs még egy ilyen szakember. Tőle tanultam az énekkarvezetést. Volt egy zongoratanárom, egy nagyon szigorú ember, aki miatt sokat sírtam, mert bárhogyan igyekeztem is, mindig talált hibát a játékomban. Pedig nagyon önkritikus vagyok, mindig mindenben a tökéletességre törekszem, még akkor is, ha tudom, hogy tökéletesség nem létezik, hiszen még Rubinstein sem játszott hibátlanul. Utólag viszont úgy látom, éppen ez a tanár volt az, akinek köszönhetően egyre jobb lettem, és később magam is nagyon jó zongoristákat tudtam nevelni.

A zeneiskola elvégzése után Márta Adán kezdett tanítani, noha édesapja nem zenepedagógusnak szánta a lányát. A tanárnő viszont azt mondja, soha nem vonzotta a pódium, nem akart koncertezni, mindig lámpalázzal küzdött. Így végül a belgrádi zeneakadémiára felvételizett, melyet a tanítás mellett el is végzett.

— Jó zongoristának számítottam az akadémián is, de sohasem vágytam a színpadra. Mindig az oktatás volt a célom, sokan fel is róják ezt nekem. Ez a „betegségem”, hogy mindig tanítok. Kezdetben tehát Adán voltam a zongora tanszak vezetője. Sok egykori tanulóm ma is zongorázásból él. 1975-ben kezdtem Bajmokon tanítani, akkor én már nyolc éve dolgoztam Adán. Őszintén: bánom, hogy hazajöttem, mert Adán egy zeneiskolában tanítottam, ide pedig egy általános iskolába jöttem át, ahol a zene teljesen mellékes tantárgy. Sajnos. Az emberek nem veszik észre, hogy aki zene nélkül próbál érvényesülni az életben, az valami nagyot hagy ki. Nem azt mondom, hogy mindenkinek hangszeren kell játszania, dehogy! Viszont legalább a zene hallgatása legyen mindenki számára fontos, mert hihetetlen, hogy milyen jó hatással van a lélekre. Ha ezt többen felismernék, másmilyen volna a világ. Sokkal jobban ismernénk és elismernénk egymást.

A zeneoktatás mellett Márta mindig osztályfőnök volt. Az mondja: soha nem szeretetet, hanem tiszteletet kért a diákoktól. Iskolakórust is vezetett, mellyel elképesztő eredményeket ért el.

— A Vuk Karadžić Általános Iskolának mindig volt kórusa, de ma már sajnos nem tudok róla, hogy működne. Versenyekre jártunk, a maximális 40 pontot soha senki nem érte el, de mi általában 36-38-at kaptunk. A nagykórusban ötven-hatvan lány énekelt, és soha semmi bajom nem volt velük. Mokranjacot, Kodályt adtunk elő, illetve a reneszánsz korból is választottunk kórusműveket. A gyerekekkel soha nem kellett vitatkoznom, mindig tudták, hogyan kell felállniuk a dobogóra, tudták, hol a helyük, olajozottan haladt a munka, a kicsikkel és a nagyokkal egyaránt.

A kérdésre, hogy családon belül sikerült-e átadnia a zene szeretetét, Márta előbb a fiát említi könnyes szemmel, akit csaknem húsz éve veszített el egy balesetben.

— A szegény kisfiam nagyon szépen zongorázott, és olyan büszke voltam rá, amikor szerepeltünk a Muzički tobogan című, népszerű zenés műsorban! Két busszal mentünk, az iskolakórust vittem fellépni, hiszen meghívtak bennünket. A fiam akkor gimnazista volt, de megkérdezte, hogy jöhet-e ő is velünk. Jovan Adamov, a műsorvezetők egyike, akivel régebbről ismertük egymást, azt mondta, hogy a felvétel szünetében jó lenne, ha valaki hangszeren játszana. A kórustagok közül senki sem volt, aki hangszeren játszott volna, így végül az én Zoltán nagyfiam ült a zongorához, és a szünetekben szórakoztatta a közönséget. Zsuzsi lányommal már nehezebben boldogultam, nem tudtam megtanítani zongorázni, ami nagyon bántott. Nem volt hozzá türelmem, mert sokat feleselt, rengeteget veszekedtünk, de mindmáig sajnálja, hogy nem bántam vele szigorúbban, sokszor a szememre veti, hogy miért nem voltam erélyesebb. Az unokáim közül az idősebbik nem szívesen ül a zongora mellé, nem érdekli, a kisebbik viszont kétévesen már „veri” a pianínót, ám sokszor mondja, hogy inkább te, mama. Ma már nem olyanok a gyerekek, mint azelőtt, már nincs annyi türelmük, nehéz lekötni őket. Zoli fiamat hároméves korában kezdtem zongorázni tanítani, viszont úgy látom, hogy most, a mai világban, az unokáknál ez már nem működik.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..