A művész az alkotásaiban valójában a zene akusztikai élményét alakítja át vizuálissá, a „szimfonikus rock autentikus festőjeként” megnevezve önmagát. Fujkin Istvánnal beszélgettünk.

* A zenei ihletettség alapkomponense az alkotófolyamatának, és eszköztára is főként a hangszerek formáiból, azok szürrealisztikus újraértelmezéséből áll — gondolom, ehhez ad inspirációt a zene. Melyek azok a tényezők, amelyek ilyenkor még hatással vannak önre, és amelyek megjelennek a vásznán is?

— Először többnyire a zene érint meg. Ebben az érintésben — mint egy vízióban — feltárul előttem a számomra kiválasztódott dolog képe, melyen keresztül az adott zene szólni kíván a vásznon. Amíg az így megkapott tárgy, lény alakjával, jelentésével ismerkedem, spirituális lényéből is feltárul annyi, amennyit nekem mint művésznek tudnom szabad és kell róla. Így érem tetten a metamorfózis pillanatát, mely hangokban és képekben jelenik meg a lelkemben, s mely már ilyen módon elválaszthatatlanul és egybeforrtan egy másik dimenzió küldötte.

Ritkábban történik meg a „csend érintésének” pillanata. Ilyenkor maga a tárgy vagy a lény víziója szólít meg, mely — úgy érzem — saját hangját keresi. Jómagam azzal tudok segítségére lenni, hogy megalkotom a vásznon. Ilyenkor előfordul az is, hogy az alkotás folyamata közben megtalálom vagy ráismerek egy már létező zenére, mely tudat alatt azt a képet ihlethette. Vagy ráébredek, hogy ez egy olyan belső zene szülötte, amely csak bennem szólalt meg akkor...

Misztikus dolgok ezek. Csak próbálom megérteni a csodát, hogy ebből az alkotói bölcsőből hogyan nevelődik fel és teljesedik ki a zene, valamint a kép metamorfózisa.

* Rendkívül ösztönös az a fajta művészet, amelyet az alkotásai által képvisel. Milyen volt az út, amelyen a festészete eljutott idáig?

— Már a kezdetekben, Horgoson is, mindenkori műtermeimnek állandó lakója volt a zene. Eleinte csak mint egy hangfüggöny, hogy megszűrje, kifésülje a külső zajokat. Aztán hangszerek formájában szép lassan fellopakodott a képekre. Az első zenei tárgyú festményeimen még megőriz

ték saját alakjukat a hangszerek, majd később a metamorfózis köntösét magukra öltve beleszőtték magukat a vászonba. Még ott toporogtunk a nyolcvanas évek küszöbén, amikor én már megtaláltam a senki máséval össze nem téveszthető, egyedi nyelvezetemet, mellyel szólni tudtam, szólni tudok, és amelyet azóta sikerek, illetve bukások tapasztalásával igyekszem tökéletesíteni.

* Magyar őskultúra, nomád népszokások, indián hagyomány — mind felismerhető az életfelfogásában. A hitén, világlátásán miként változtatott a helyi őshonos kultúrával való megismerkedés, mennyire hatottak egymásra ezek az ingerek?

— Ez olyan, mint az erdőben a fák. A gyökereikben átszövik egymást, de a föld felett külön, önálló fatörzsként nőnek fel, és valahol, egészen fenn a fák koronájában újra összekapaszkod(hat)nak. Sokszor feltettem magamnak én is a kérdést, hogy miként és mennyire nyúlhatok az indián kultúrához és spiritualitáshoz, hogy az alkotást ne „fertőzze meg” az indián romantika. Vajdaságiként megtapasztaltam azt az érzést, hogy milyen megtűrtként élni a saját földünkön. Ez a tapasztalat feloldotta bennem a gátakat. És most itt vagyok az indiánok földjén. Lassú mozdulattal összeölelkezik bennem a két ősi kultúra, ahogyan megérintem a tárgyaikat, s azok mint felfeslő emlékezet szólnak hozzám. A tegnap és a ma élő indiánok zenéje képekké érik össze lelkem falán... Itt vagyok az indiánok földjén, immár eggyé lettünk.

* Ön „fehér hollónak” számít a maga szemléletmódjával, vagy az ottani környezetében egyébként is sokkal inkább hűek a természethez az emberek?

* Ez év júliusának derekán Torontóban volt egy kiállítása, melyen a többi közt egy, a magyar Szent Korona ihlette alkotást is bemutattak (címoldalunkon). Ennek a képnek mi a története?

— Úgy vagyok a Szent Korona megfestésével (áthangszerelésével), mint valaki, akire rábíztak egy gondolatot, melyet el kell mondania, akár többször is, akár többféleképpen is, de anélkül, hogy a gondolat igazságtartalma csorbát szenvedne. Először a nyolcvanas évek elején szülte képpé magát a téma, hogy éveken át hangoztassa — a tegnapnak és a mának —, a szélnek eresztett hajó tanácstalanul tapogatózik a szélesre tárult tengeren... Az ezredforduló, a mögöttünk feltorlódott ezer év kínálta, követelte bennem a téma újjászületését és ismételt megfestését, hogy a maga „hangos csendjével” magához ölelje az egymásra morgó, az egymásra mosolygó mindannyiunkat. Az elmúlt években volt, hogy felemelte hangját, volt, hogy némaságban várta a jobb napok eljövetelét, volt, hogy „álruhában”, poszterként kerülte ki az államhatárok figyelő szemét azért, hogy az idei kiállításon újra együtt lehessünk. Jó volt látni, ahogyan megérinti a lelkét azoknak is, akik egy másik nép nyelvén értik egymás szavát.

* Manapság mely értékeket tartja a legfontosabbnak azok közül, amelyek körülveszik, illetve amelyeket törekszik a magáénak vallani?

— Ha végszóként szabad idéznem, Simándi Ágnes költő barátom egyszer azt írta: „Azt mondják, hogy az égi hatalom kegyelme árad ki, amikor egy művész születik a földre, mert az igazi művész az istenek küldötte. Olyan, aki lát és tud, mert rábízták a látás hatalmát és a belső tudás gyötrelmét, amelynek isteni üzenetét aztán művein keresztül neki magának kell világra szülnie, gyakran megpróbáltatások közepette, hogy az emberiség lelkét borító sötétségben, reménytelenségben fény gyulladhasson. A művészek persze öntörvényű fényforrásként felelőséggel és tisztelettel tartoznak nemcsak küldőik, hanem az üzenetet befogadók felé is. Ezért olyan nehéz kint is meg bent is lenni, a teremtésen innen és túl is látni egyszerre — de nem lehetetlen.”

Ehhez mérem magam én is, erről én is így gondolkodom.