* Kiskorában mindenki szaval. Vagy legalábbis próbálkozik vele. Vagy az óvó és a tanító néni kényszeríti rá, hogy kipróbálja. Mások aztán abbahagyják, te viszont nem.

— Az első emlékem az általános iskola téli szavalóversenye. Egy Tóth Árpád-verset mondtam akkor, és első díjat szereztem, azt hiszem, ez adta meg azt a nagy löketet, hogy folytassam. A tanító nénim is biztatott, és segített verseket választani, felkészülni. Fölsőben aztán Benák Erzsébet magyartanárnő vett a szárnya alá, nála nagyon sokat fejlődtem, és ezzel egyidejűleg elindultam a Szép Szó Táborokba, Hajvert Ákosékhoz, ahol szintén sokat tanultam. Hetedikes-nyolcadikos koromra kezdtem el egy kicsit több díjat bezsebelni, viszont a zsűri sokszor megjegyezte, hogy a versválasztás nem volt nekem való. Én akkor még a hangomhoz, a habitusomhoz illő verseket próbáltam keresni, forradalmiakat vagy komolyabb hangvételűeket, és nehéz volt olyat találni, amely korban is illett volna hozzám. Benák tanárnő mondogatta mindig, hogy ne aggódjak, eljön majd az én időm. És így is lett: gimis évek, Középiskolások Művészeti Vetélkedője és a szekszárdi Én Pannóniám nevű, Kárpát-medencét felölelő verseny, ahova már tudtam olyan szövegeket vinni, amelyek esetében azt éreztem, hogy én magam is jobban bennük vagyok. Ekkor következtek az első nagyobb sikerek is. Mindeközben persze rengeteg költeményt olvastam, keresgéltem, kutattam, és szép lassan kiforrott a szavalás és a versek szeretete is.

* Minden zsűri másmilyen. Sokszor hallani, hogy a bírák például azt mondják valakinek, még túl fiatal egy Radnóti-vershez, aztán a másik évben egy másik zsűri hiányolja a Radnóti-verseket. Te minek könyveled el egyik-másik sikered? Egy jó választásnak, amikor azt érzed, valóban a tiéd volt a vers, melyet elmondtál?

— Szerintem annak. A zsűritől én is sokszor kaptam meg, hogy nem nekem való egy-egy szöveg. És visszagondolva lehet, hogy valóban így van, noha én az ellenkezőjét éreztem. Valószínűleg a versek mögötti érettség nem volt meg bennem. Aztán elkezdtem kortárs költeményeket olvasni, és a klasszikusokból is inkább azokat választani, amelyek a mögöttem levő tapasztalathoz illettek. Majd következtek azok a versek, amelyeket nemcsak megtanultam, hanem amelyekben én magam is ott voltam. És szerintem ez nagyon látszik. Hiába mond el valaki jól egy szöveget, ha mögötte nincs ott ő maga. Most is csak olyan verset választok, amelyet ha elolvasok, azt érzem, hogy hú, én ugyanezt érzem és gondolom, milyen jól meg van fogalmazva. Akkor tud jó lenni a versmondás, ha az én érzéseim, gondolataim is benne vannak, melyeket nem a saját, hanem a költő szavaival tolmácsolok.

* Neked miért fontosak a versenyek? Mert a sok város- és iskolanapi műsorral ellentétben itt szakmai visszajelzést kapsz?

— Igen. Amikor kiállok a színpadra, azt érzem, hogy hirtelen síri csönd lesz a teremben, és ez mind közül a legjobb, legfelemelőbb érzés. Viszont amikor benne van az emberben az az adreanlin, hogy másokkal mérkőzhet meg, és hogy még valamit bele kell tennie, az már más, mint egy fellépés. Van ugyanis egy szakmai zsűri, mely értékel, és olyan kritikát, visszajelzést ad, amelyből tudsz építkezni. A fejlődés szempontjából nagyon fontosak a versenyek.

* Pszichológia szakra jársz. Ez a tudomány a lélekkel, a lelki gondokkal foglalkozik. A vers valahol szintén a lélekhez szól. Érdekes kapcsolat.

— Az az érdekes, hogy eleinte ezen nem is gondolkodtam el. Aztán egyszer, amikor Terék Anna Kunigunda útja című költeményét mondtam, mely egy lélektani vers, az egyik újságíró rákérdezett, hogy van-e kapcsolat a pszichológia és a lélektani vers választása között. Akkor gondolkodtam el rajta, hogy valószínűleg van, még ha nem is tudatos. Ha már ezt a szakot választottam, akkor bizonyos szintű empátiának lennie kell bennem, ez pedig abban segít, hogy a különféle érzelmeket, a versben megjelenített lelkiállapotokat jobban át tudjam élni. Hogy fordítva is működik-e, azt nem tudom.

* Hát azért a színpadon való megjelenéshez kell egy kis önbizalom. Tehát a versmondás lehet, hogy neked például egy vizsgán segít kiállni, és magabiztosnak lenni.

— Valószínűleg. Sokszor mondták is a csoportos kurzusok során, hogy milyen jó nekem, mert nem jövök zavarba, nem okoz gondot mások előtt megnyilvánulni. Ez pszichológusként elég fontos is. Eleinte izgultam, amikor idegenek előtt kellett beszélnem, viszont immár ezt is lazábban kezelem. A tanulás szempontjából is sokat köszönhetek a versmondásnak, hiszen egy költeményt szóról szóra be kell vágni, és sokszor kérdezik az évfolyamtársaim, hogyan tudok ilyen gyorsan tanulni. Hát, valószínűleg ennek is köze van a szavaláshoz.

* II. Nemzeti VERSeny. Elhoztad az első díjat. Ehhez nagyon-nagyon gratulálok. Meséld el, milyen volt!

— Köszönöm. Ez egy Kárpát-medencét felölelő megmérettetés, három fordulóból áll. Úgy két-háromszázan indultunk első körben, a döntő előtt kilenc hónappal. Egy videót kellett beküldeni, melyen az illető egy szabadon választott verset mond. A második fordulóban is egy videó leforgatása volt a feladatunk, egy másik szabadon választott vershez kellett versképet készíteni. Tehát már hangulatában, képi világában is vissza kellett adni a szöveget. Itt nagyon jó munkák születtek. A döntőre pedig a Budapesti Nemzeti Színházban került sor, ide huszonhárman kerültünk be a szakmai zsűri és a közönség szavazata alapján. A rendezvény két napig tartott. Amikor megkaptuk az értesítést, abban már benne volt, hogy a szabadon választott versen kívül az Arany János-emlékévre való tekintettel az ő egyik költeményét is elő kell adni. A suli mellett nem sok időm maradt volna új verset tanulni, a többi közt ezért is választottam A walesi bárdokat, mert legalább a szöveget már tudtam, s a másfél hónap alatt, amennyire az időm engedte, próbáltam pontosan felépíteni, kidolgozni a karaktereket, vigyázva, hogy a produkció ne legyen színpadias, és túl sok se. Próbáltam figyelni, hogy ha már van egy klasszikus, akkor a másik szöveg kortárs legyen, így esett a választásom Terék Annára és a Kunigunda útjára. Ez a vers, illetve Terék Anna költészete is nagyon közel áll a szívemhez. A költeményt régóta ismerem, de soha nem adtam elő. Úgy voltam vele, hogy most ennek is eljött az ideje. Valószínűleg azért is kaptam olyan jó visszajelzéseket, mert ez a vers azóta elég szépen megért bennem. Szövegileg is, mondanivalójában is, érzelmeiben is. Ez adta meg a pluszt. Azonosulni tudtam vele, s már nagyon vártam is, hogy előadhassam.

* Amikor versenyre készülsz, egyedül gyakorolsz, vagy valakinek megmutatod előtte a produkciódat?

— Nem szoktam másoknak elmondani a verset, mert megtörtént már, hogy az a valaki közölte a véleményét, s én az alapján próbáltam változtatni, igazítani az előadásomon, pedig éreztem, hogy nem kellene. És ilyenkor szinte mindig egy görcsös, őszintétlen állapot lett az eredmény. Mindenkinek más a stílusa, mást hangsúlyozna ki, de számomra csak az az egyetlen jó út, amelyet én annak érzek. Mindenki máshogy ad elő egy szöveget, aszerint, hogy az ő saját szűrőjén hogyan ment át. Nem szabad magadra erőltetni valamit. Ezért nem mutogatom másoknak.

* Tervek? Megvolt a félév utolsó vizsgája utáni filmezés?

— Haha! Megvolt. A következő időszak húzósabb lesz, mert most szakdolgozom. Sokat nem szeretnék pihenni, nem vagyok az a fajta. Karácsony, újév környékén pihentem, találkoztam a családommal és a barátaimmal, most pedig rágyúrok a szakdolgozatra. A versmondást is folytatom, rendszeresen követem a Magyar Versmondók Egyesületének honlapján megjelenő szemléket, jó lenne minél többre eljutni, például a Kaleidoszkóp VersFesztiválra. Eddig főleg hazai megmérettetéseken szerepeltem, viszont szeretnék nyitni, mert az új kritika hasznos, s ezeken a versenyeken mindig izgalmas embereket ismerek meg.

* S a szakdolgozat után?

— Mostanában sokat gondolkodom ezen. Valószínűleg a mesterképzést még Szegeden végzem el, de utána vár még egy szakképzés. Hazajönni nem szeretnék. Budapestre húz a szívem. Nekem ez egy gyerekkori álmom. Anyukám mesélte is a múltkor, amikor a Nemzeti VERSeny kapcsán Pestre utaztam, hogy emlékszik, amikor fiatalabb koromban nézegettük a Magyarország nevezetességei című nagy könyvet, melyben több oldal szól Budapestről, és már akkor azt mondtam, hogy én egyszer bizony ott fogok élni. Számomra annyira gyönyörű város Pest, s annyira vonzó a pezsgése, hogy még mindig az az álmom, hogy ott éljek. És most a szakképzés kapcsán ez időszerű is. Bízom benne, hogy így lesz.