A vers mint gyógyír

A vers mint gyógyír

A Magyar Versmondók Egyesülete, valamint a Radnóti Miklós Emlékbizottság és Irodalmi Társaság kétévente rendezi meg Győrött a Radnóti Miklós Nemzeti Vers- és Prózamondó Versenyt.

A versenyek versenyének nevezett eseményen azok az anyaországi és külhoni szavalók vehetnek részt, akiket díjaztak valamely megmérettetésen. Régiónkból a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének két szemléje jöhet számításba, az Arcok üveg mögött, valamint a Dudás Kálmán Nemzeti Vers- és Prózamondó Találkozó. A nemes vetélkedés az amatőr előadó-művészet legrangosabb elismeréséért, a Radnóti-díjért, illetve a középiskolásoknál a Radnóti-diplomáért folyik.

A bevezető tanúsítja, a vetélkedőn részt venni is dicsőség, a kétévente odaítélt három Radnóti-díj egyikét elhozni pedig hatalmas eredménynek számít. Ha hihetünk a Wikipédiának, ez öt vajdasági versmondónak sikerült, Korhecz Imolának, Domány Zoltánnak, Verbászi Beátának, Góli Kornéliának és Hajvert Ákosnak, valamint két pedagógus, felkészítő tanár, Horváth Emma és Molnár Krekity Olga munkáját ismerték el ezzel a díjjal.

Nagy örömünkre az idén tovább gyarapodott a Radnóti-díjasaink sora, Binszki Teréz, a szabadkai Életjel — Csáth Géza Művészetbaráti Kör tagja is elnyerte ezt az elismerést. Csak zárójelesen jegyzem meg, hogy a csókai Dupák Fanni, aki felnőtt kategóriában a legfiatalabb fellépő volt, különdíjas lett, szabadkai színekben pedig bemutatkozott Miklenovics Aranka és Kakas Klaudia is.

Az oklevélen a következő megfogalmazást olvashatjuk: az ország legjobb versmondója. Mit érzett, amikor az eredményhirdetésen elhangzott a neve? — kérdeztem Binszki Terézt.

— Bevallom, nem vagyok az a típus, aki ilyenkor kiugrik a bőréből. Nekem jóleső érzés volt, hogy mások örülnek az én sikeremnek. Persze, én is nagyon boldog voltam, de rajtam talán kevésbé látszott, mint versmondó társamon, Miklenovics Arankán. Hatalmas megtiszteltetés ez számomra, hiszen ez a legnagyobb elismerés, melyet egy versmondó kaphat. A díjat kitettem a nappaliban, hogy mindig szem előtt legyen. Fontos megerősítésként élem meg, mert tudni kell rólam, hogy visszatérője vagyok az Életjelnek, sokáig nem vettem részt a munkájában. Miután nyugdíjas lettem, és hiányozni kezdett a versmondás, úgy gondoltam, ismét bekapcsolódok ebbe a tevékenységbe. De az eszembe sem jutott, hogy versenyeken induljak! Horváth Emma tanárnőnek köszönhetem, mert ő ösztönzött, és mondogatta, ott kell lenni a megmérettetéseken, még akkor is, ha nem leszünk díjazottak. Nem jellemezném magam visszahúzódónak, viszont nagyon lámpalázas vagyok, ezt sohasem tudtam leküzdeni, és a korral még inkább erősödött bennem.


 

Miután egy kissé felborított sorrendben, Teréz három évvel ezelőtti visszatérésével indult az interjú, rátértünk a kezdetekre is.

— Én már kislányként is énekeltem meg táncoltam a tévé előtt, de azt hiszem, akkor még inkább a színészet vonzott. Az iskolában önképzőköri tag voltam, részt vettem különféle versenyeken, a tizedik osztály elvégzése után fordítói középiskolába iratkoztam, ahol Horváth Emma tanárnő franciát és latint tanított nekünk. Valahogy rám talált, és beléptem az Életjelbe. Tizenkilenc évesen második lettem a Velika Plana-i versenyen. Ezt azért említem, mert abban az időben magyar verssel ezüstérmet szerezni nagy dolog volt. Később férjhez mentem, jött az egyik gyerek, majd a másik, elmaradtam az Életjelből, nem volt rá időm. Napjaimat kitöltötte a munka és a gyereknevelés, majd sajnálatos események, halálesetek sorjáztak az életemben. Ezekbe az évtizedekbe sajnos nem fértek bele a versek. Ezt most már nagyon sajnálom, de az én példám bizonyítja, hogy sohasem késő, ötvenhat éves vagyok, amit egyáltalán nem titkolok. Igaz, nem lettem színésznő, pedig kislányként arra vágytam, de talán jobb is így. A színészet érdekelt, viszont az a világ nem nagyon tetszett. Az előadó-művészet, a versmondás, illetve a költemények olvasása, hallgatása is egy olyan gyógyír, amely megtölti a lelket. Nagyon örülök, hogy ezzel foglalkozhatok, és ezekkel az emberekkel vagyok. Az Életjelben ismét nagyszerű társaságra találtam, a régi tagokon kívül kisiskolások is járnak hozzánk. Olyanok vagyunk, mint egy család. Amikor találkozunk, nemcsak verseket mondunk, hanem beszélgetünk is, szóba hozzuk a gondjainkat, az örömeinket, mindent megosztunk egymással. A tanárnő pedig egyszerűen lenyűgöző, nemcsak tanár, hanem pszichológus is, nagyon tud bánni az emberekkel, a felnőttekkel és a gyermekekkel egyaránt.

A folytatásban a kedvenc költemények kerültek sorra, majd az is szóba került, hogy beszélgetőtársam most éppen mire készül, milyen verset tanul.

— Milyen verseket szeretek? Nem tudnám megmondani, mert a szomorúbbakat és a vidámakat egyaránt kedvelem. Egy versmondó számára nagy kihívás különböző stílusú, hangulatú költeményeket tolmácsolni. Én mindegyikben találok valamit, ha többet nem, egy gondolatot vagy egy sort, és amikor el kell mondanom, alig várom, hogy ahhoz a részhez érjek. Bizonyára van olyan, amit nem szeretnék előadni, de a verseket általában a tanárnő választja ki, ő pedig nagyon jól ismer bennünket, és mindig megtalálja azt, ami az egyéniségünkhöz illik. Volt már rá példa, hogy azt mondtam egy versre, nem az én világom, de a tanárnő megkért, foglalkozzunk vele, és végül neki lett igaza. Addig gyakoroltuk, hogy végül már én is megláttam benne azt, amit ő már korábban észrevett. Az viszont fontos szempont nálam, hogy a szöveg olyan legyen, amelyet ritkán lehet hallani, és nem ismétlődik minden versenyen. Sokan nem szentelnek elég időt a felkészülésnek, csak előkapnak valamit az utolsó pillanatban. A megfelelő verset keresni kell, és ha megtaláljuk, gyakorolni, mondani, mondani… Szerintem egyik versenyre sem lehet két-három hónap gyakorlással elmenni, legalább fél év, sőt, egy év is kell. A verset csak akkor lehet hitelesen átadni másoknak, ha a szavaló eggyé válik vele. Ebben a korban már nehezebb megtanulni egy-egy költeményt, ezért van egy kis félelem is az emberben, hogy elfelejti a következő sort, nem jut eszébe a folytatás. Az elmét edzeni kell, én ezt a verstanulással teszem, és a keresztrejtvényeket is szeretem. Szabó Lőrinc Szun Vu Kung lázadása című verse a legújabb, melyet dédelgetek. Még nagyon új, csak most írtam át. Nálam ugyanis azzal kezdődik a felkészülés, hogy kézzel átírom a szöveget. Igen, nem nyomtatom ki, hanem lekörmölöm. Az Életjelben ismét Némedi Imrével tervezünk egy műsort, melynek során csak közösen mondanánk verseket, lesz előadásunk azokkal a fellépőkkel, akik az elmúlt évben eredményeket értek el, Petőfi-estről is beszélünk, hiszen a lánglelkű költő 170 évvel ezelőtt hunyt el. Viszont nálunk állandóan vannak próbák, akkor is, ha nem készülünk semmire.

Azt hiszem, a beszélgetés végére kiválóan illenek Kosztolányi Dezső gondolatai a versről. De most kivételesen nem azt másolom ide, hogy a szavalás a vers föltámasztása papírsírjából, hanem a szöveg egy kevesebbet idézett részét:

„Halljuk, amint a hangok elmúlnak egymás után, mint az élet. Másrészt tudjuk, hogy a vers nem múlik el. E kudarc és diadal együtt jelképezi a költőnek a végtelennel való küzdelmét, ki emberi nyelven nyújtja az istenit: a mulandóság formájában az örökkévalóságot.”

 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink