- Gergely József fotója

Kubát János 1930. április 13-án látta meg a napvilágot Zentán. Általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte el, majd joghallgató lett. A krónikásnak eddig könnyű dolga van, de később már jócskán össze kell szednie magát, ha a gazdag és cseppet sem szokványos életút minden állomását, jelentős eseményét fel akarja sorolni. Miután lemondott a jogászi pályáról, dolgozott a zentai gimnázium titkáraként, az épülőfélben lévő cukorgyár megbízott igazgatójaként, edzősködött... Gyermekkorától sakkozott, majd pingpongozott, elvégezte az Országos Edzőképző Főiskolát is. És így tovább. És így tovább. Talán nem túlzás, ha azt írom le, hogy még az életében legendává vált. Elképesztő történetek keringenek a kártyacsatáiról, a kezében megforduló hatalmas pénzösszegekről, a körülötte lévő hölgyekről... Bocsánat, az utóbbit nem kellett volna említenem, hiszen az interjú megbeszélésekor kikötötte: minden kérdésre hajlandó válaszolni, csak azokra nem, amelyek a nőkre és a családjára vonatkoznak. Számos dolog érdekelt volna, de rájöttem, a közlendő szöveg terjedelme úgysem engedi meg, hogy nyolc évtizedének minden érdekes mozzanata szóba kerüljön. Éppen ezért csak három kérdésre szorítkoztunk.
* Mire a legbüszkébb?
- Zentán 1944 decemberében már megnyílt a gimnázium, de csak a szerb tagozat, ahova nem akartam járni. Nem tudtam mit kezdeni magammal, a futball volt az egyetlen, ami érdekelt. Óriási meglepetésemre, 1945 májusában megkezdődött a tanítás a gimnázium magyar tagozatán is. Ötödikes voltam, de ez a tanév csak két hónapig tartott. Fogalmam sem volt, mit akarok, és az eszembe sem jutott, hogy az életben esetleg valami értékeset is alkothatok. Szeli tanár urat mindenképpen meg kell említenem, mert az ő érkezésével alakult ki az a fiatalokból álló kör, amelyben már érdemes volt mozogni, gondolkodni. Én egyébként a gimnázium egyik legrosszabb tanulója voltam, a hatodik és a hetedik osztályt ismételnem kellett. De ezeregy olyan véletlen történt később az életemben, ami meghatározta a sorsomat. Úgy gondoltam, a pingpong által elérhetek valamit, és Korpa István személyében találtam is egy olyan játékost, aki világhírű lett. Külföldre, Athénba kerültem. Zentán úgy éreztem, békaként ülök egy tó partján és kapkodok a körülöttem szálldogáló legyek után, Görörországban viszont én voltam az, aki röpködött, és nézte, mi történik alatta. Döntő pillanat volt, mert felszabadultam, és megértettem, van bennem valami, de hogy mi, azt továbbra sem tudtam pontosan. Felkérésre készítettem interjút
Mikisz Theodorakisz világhírű zeneszerzővel, a görög ellenállási mozgalom vezetőjével, ami után hívtak, és alkalmaztak a Magyar Szó szerkesztőségében. Tudtam, nem sok esélyem van, mert abban az időben csak a párttagok lehettek újságírók, de elkezdtem figyelni a dolgokat. Az álmom már akkor, 33 éves koromban az volt, hogy a Magyar Szó főszerkesztője legyek, de csak magamban kacérkodtam ezzel a gondolattal. Amire a legbüszkébb vagyok, az nem a pingpong, nem a sakk, nem a Fischer-féle mérkőzés megszervezése, hanem az, hogy egy váratlan, soha nem várt pillanatban valaki felkínálta nekem napilapunk főszerkesztői posztját. 1990-ben tulajdonképpen nyugállományba vonultam, de az újvidéki sakkolimpiának még én voltam az igazgatója. Radoman Božović, akit akkor a sajtóval szembeni önkényes viselkedése miatt Vajdaság főszerkesztőjének neveztek, büszke volt a rendezvény sikerére, és közölte, én leszek a Magyar Szó új főszerkesztője. Elvállaltam, annak ellenére, hogy tudtam, ha ilyen közutálatnak örvendő ember nevez ki, a szerkesztőség sohasem fogad el. Az elődömet, Csorba Zoltánt, aki szálka volt a rendszer szemében, Pestre küldtem anyaországi munkatársnak, rajtam viszont ismét a véletlen segített. Božović ugyanis hamarosan rájött, mekkora bakot lőtt velem, és le akart váltani. De csak azt érte el, hogy megnyertem a szerkesztőség bizalmát. Főszerkesztő lehettem, méghozzá egy olyan döntő pillanatban, amikor lehetett nemet mondani, okos dolgokat csinálni. Életem vágya teljesült, és valóban nagyon büszke vagyok arra a korszakomra, még akkor is, ha csak két évig tartott. A Magyar Szó világítótorony volt, amit nemcsak nekem, hanem az ott lévő nagyszerű csapatnak is köszönhetett.
* Élete legnagyobb kudarca?
- Erre könnyű válaszolnom, a zentai alpolgármesteri megbízatásom. Nem akartam én a politikához közel kerülni, de még hatvanévesen is voltam olyan naiv, hogy azt hittem, tehetek valamit. Úgy gondoltam, sok mindent meg lehet változtatni, és ráléptem erre a lápos talajra. Olyan volt, mint az élőhomok, amely annál jobban húzza lefelé az embert, minél inkább kapálódzik. Tele voltam ambícióval, szakértői kormányt terveztem Zentára, de az ötletemmel hatalmas ellenállásba ütköztem. Ott buktam meg, hogy jó kapcsolataim voltak Belgrád és Újvidék irányába, de az itteniek inkább az anyaország támogatására számítottak. Nagy tapasztalat állt mögöttem, de abban a közegben nem tudtam megfelelően mozogni. Nem is részletezem tovább, a vége az lett, hogy leváltottak. Hatalmas kudarc volt, elkezdtem kételkedni magamban, nehezen álltam talpra.
* Mit szeretne még megvalósítani?
- Ezt még sehol sem mondtam el, de ha megjelenik, valószínűleg mindenki eszement ötletnek tartja majd. Az előző főszerkesztő szerint a magyarság kódolt üzenetet küldött felénk, nincs szüksége napilapra, elég, ha kétszer jelenünk meg egy héten, csütörtökön és szombaton. Én viszont úgy érzem, a vajdasági magyarság igényli a napilapját, de azt, amelyet ingyen kap meg. Ha tehetném, azon ügyködnék, hogy megvalósuljon az, amire bizonyára mindenki azt mondja, lehetetlen. Ebben a pillanatban, amikor Vajdaság autonómiája már azon a szinten van, hogy a polgárok által befizetett adó vissza-visszajut oda, ahonnan elindult, a magyarságnak szánt összegnek alig az egy százaléka kellene ahhoz, hogy a Magyar Szó ingyenes legyen. Bízom két fiatal politikusban, akikről úgy vélem, elég erősek ezt a feladatot felvállalni. Persze, az ingyenes Magyar Szónak is érdekesnek kellene lennie, nem túl terjedelmesnek, jóval kevesebb oldalszámmal, rövidebb cikkekkel. Ezt nem most, a beszélgetésünk előtt találtam ki, és remélem, előbb-utóbb megvalósul.