— Bánátban születtem — kezdi halkan, nagyokat sóhajtva a férfi —, méghozzá az elmaradottabb részében, ahol a szegényebb fészekrakó fiatalok — ritkán már, de — még mindig vályogot vernek szerény házuk felfalazására. Egy ilyen környék ritkán lakott szántói közt volt a tanyánk, ahol a szüleimmel és két nővéremmel éltünk. Alig múlt tíz éve, hogy Bácskába költöztünk. A nővéreim most is Bánátban élnek, de már nem a tanyán. A szüleink halála után ők is civilizáltabb környezetbe hurcolkodtak. Míg gyerekek voltunk, én voltam a család kiskedvence, akire mindenki vigyázott. Talán ezért lettem egy kicsit félénkebb, mint a falusi gyerekek általában. Mivel a közelben nem volt másik tanya, barátom sem volt, nem is tudtam fiús játékokat játszani. Legszívesebben apámmal mentem a földekre, ő dolgozott, én pedig, amíg kicsi voltam, elnéztem, ahogy a friss barázdák kiborultak a földből, órákig tudtam gyönyörködni az ég kékjében, egyszóval élveztem azt, ami a rendelkezésemre állt. Nem messze a tanyától volt egy kis mesterséges tó. A vályogverők ott készítették az agyagtéglákat, a feldolgozott föld helyét víz lepte el. És ahogy szaporodtak a száradó vályograkások, úgy mélyült, szélesedett a tó is. Már tizenöt éves voltam, mire a tó környéke is olyanná vált, mint ha igazi tó lett volna. Partját benőtte a sás, a nád, és valami csoda folytán még hal is volt benne, főleg törpeharcsa. De apám szívesen töltött egy-egy hajnalt vagy késő délutánt a tó partján — horgászva.

Mivel a gödör nem volt messze a tanyánktól, én egyedül is elmerészkedtem jó fogás reményében. Egy kicsit féltem, különösen, ha fújt a szél, mert ilyenkor a nádas fura, jellegzetes hangokat hallatott. Egy késő délután ott ültem a parton, vártam a kapást. Az almásládák alkotta mólón már majdnem félig volt a műanyag vödör ficánkoló kárászokkal. Észre sem vettem, amikor egy korombeli, talán valamivel fiatalabb ismeretlen fiú lopakodott a ládákon a vödörig. Amikor észrevettem, elordítottam magam: édösapám, lopják a fogást! Persze, apám nem volt a közelben, és abban sem lehettem biztos, hogy a fiú lopni akar, de ijedtemben csak ez jutott eszembe. A fiú megtorpant, kereste a hangforrást, de elveszítette az egyensúlyát, és belepottyant a vízbe. Én meg sem mertem moccanni, és mivel nem tudtam úszni, nem is segíthettem volna neki. Viszont valamiért úgy éreztem, a fiú azt várja, hogy végigmenjek a ládákon, és a végén belerántson a vízbe. Otthagytam a vödröt, csak a két bambusznád botot kaptam a hónom alá, és rohantam haza. Közben felmerült bennem, mi lesz a fiúval, ha ő sem tud úszni, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Otthon azt mondtam, nem volt időm felkapni a vödröt, mert a tóból egy furcsa valami ugrott a magasba, mintha levegőt akart volna venni. Óriási feje volt, viszont a testét nem láttam. Otthon jót nevettek a „szörnyes” történetemen, majd két nap múlva megjelentek a rendőrök a tanyán azután érdeklődve, láttunk-e a környéken egy tizenkét-tizenhárom éves fiút, merthogy eltűnt. Két nap múlva találták meg a holttestét a parti nádasban. Én annyira féltem, hogy hetekig aludni sem mertem. Soha senkinek nem mondtam el, hogyan esett a fiú a vízbe, viszont a tó szörnyéről szóló mesémet a környéken mindenki ismerte.

A katonaság után megnősültem, és ott maradtunk a feleségemmel a tanyán. Anyám fiatalon meghalt, apámnak kellett a segítség. Lassan kiöregedett a mezei munkákból, már csak a horgászat volt a fő tevékenysége. Eleinte minden alkalommal engem is hívott, de sosem mentem vele. Tudatosan kerültem a tó közelét. Apám azzal ugratott, hogy a szörny még biztosan ott van, ezért jobb is, ha otthon maradok. Furcsa, de lassan halványultak a rémképek, az idő ködös homályba burkolta az emlékeket. Közben született két fiam, mindössze egy év korkülönbség volt köztük. Amikor tizenévesek lettek, ők is beleszerettek a pecázásba. És egy délután az idősebbik fiam ordítva rohant haza, segítséget kérve. Az öccse beleesett a tóba. Ész nélkül rohantunk valamennyien a tóig, és csaknem egyórás keresés után végül apám találta meg a fiam holttestét, alig néhány méterre a ládától. A temetés után Bácskába költöztünk, nekem nem volt maradásom a tanyán. Már csak azért sem, mert mindössze egy hónappal a fiam után az apám is meghalt. Azt hiszem, normális maradtam. De egyre gyakrabban kínoznak olyan kérdések, amelyeket csak eszelősök tesznek fel. Például: az ismeretlen fiú vagy a tó szörnye vitte el a fiamat?