A tizedik napon…

A tizedik napon…

Beszámoló a 7. Desiré Central Station fesztiválról

A Desiré motorja felbőgött, kilenc napon keresztül vitte Ikarus szárnyán a közönségét, majd egy lúdlábtortával zárva kikapcsolta a berregést, hogy a jövő évig megpihenhessen. Voltak régi ismerősök a színpadon és a közönség soraiban is. Lassan valóban olyan lesz ez a fesztivál, mint egy nyaralás ősszel a kedvenc helyünkön a legjobb barátainkkal. Tömött sorok, csillárról is lógó nézők. Elég éhes volt már a város egy kis Desirére.

A fesztivált a Szlovén Ifjúsági Színház (Ljubljana) — Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színház (Rijeka) — Bitef (Belgrád) — MOT (Szkopje) Ristić-komplexus című előadása nyitotta, Oliver Frljić rendezésében. Az előadás Frljić talán leglíraibb képekkel operáló rendezése, szöveg szinte nincs is benne, csak zene. Sok-sok zene. Például a Szomorú vasárnap, tökéletes magyarsággal énekelve, majd fogak kattogásának ritmusára halkulva. Ristić nem kis polémiát kirobbantó rendező volt, de kétségkívül beírta magát a szerb színháztörténelembe. Utána következett a politikai szerepvállalása, mely felborzolta a kedélyeket, árulónak bélyegezték, és elfordultak tőle. Az előadás nem a rendező személyével foglalkozik, sokkal inkább a korral, melyben alkotott, és azokkal az előadásokkal, megnyilvánulásokkal, amelyek a nevéhez fűződnek. Oliver Frljić bátor, provokatív rendező, kedveli a politikailag elhallgatott témákat, a szőnyeg alá söpört eseményeket, visszatérő vendége már a fesztiválnak, a Turbofolk, az Átkozott legyen, ki elárulja hazáját, a Zoran Đinđić és az Aleksandra Zec című előadásai már bemutatkoztak a Desirén. A szlovén színészek pedig nemcsak a színpadon, de a Desiré Klub esti bulijában is bizonyítottak, tánctudásukkal, azt hiszem, mindenkit lenyűgöztek.

Ezt követte a szabadkai Népszínház előadása, az Urbán András rendezte Koštana — Egy dalos darab az életről. Elor Emina Irena Popović Dragović zenéjével cigánylányként kábítja egy kisváros lakosait, és forgatja fel életüket. Néhány dal még esténként eszembe jut, és hazafelé is énekeltem. 

A fesztivál második napja a nőké volt. A belgrádi Bitef Színház Az Antikrisztus rövid története című Urbán András-rendezéssel érkezett, mely Vlagyimir Szolovjov Három beszélgetés című műve alapján készült. Energikus nők, apokaliptikus képek, szalma minden irányban, mikrofonok, dalok, az Antikrisztus eljövetelének előkészítése. Mélyről jövő gonosz gondolatok, nők gépfegyverekkel és Jézus-szobrokkal.

A vasárnapot a Dakh Daughters zárta. Kijevből érkezett, egy csokor rózsával, azaz a Rózsák című előadással, Freak Cabaret-vel, melynek rendezője Vlad Troickij. Nem is előadás ez. Koncert, mely egy svájci óra pontosságával van megkomponálva. Hat nő a színen, mikor először hallottam a többszólamú éneket, azt hittem, felvételről szól. Aztán bevonultak ezek az őrült nőszemélyek. Francia szalonok az ukrán pusztában. Hideg-meleg zuhany. Színésznők, akik több hangszeren játszottak, énekeltek, és két órára lekötötték minden figyelmem. Szövegeik szerelemről, csalódásról, tengerről szóltak, színpadi jelenlétük olyan erős volt, hogy megszűnt a világ, az első pillanatban megfogtak, és nem engedtek többé. Azt hiszem, nálam ők nyerték a fesztivál nem létező fődíját, holtversenyben. Hogy kivel, arról később.

Az Újvidéki Színház Katona József Bánk bán című drámája nyitotta a hét első munkanapját. Nemzeti dráma. Társadalmilag hasznos színházi előadás. Urbán András ezzel a rendezésével már üldözött ki zsűritagokat színháztermekből, volt, aki felháborodott, volt, aki szerette. Én az utóbbi kategóriába sorolnám magam. Kérdések a hazáról, kérdések, melyeket mi sem biztos, hogy olyan egyszerűen meg tudunk válaszolni. A hazából, a hazába, vagy hogy is van ez? Idehaza, odahaza. Itt idegen, ott idegen?

És aztán egy kis cirkusz. A Compagnie du Poivre Rose Franciaországból. Előadása címe: Rózsabors. Rendezője Christian Lucas. Újcirkuszos előadást Szerbiában nem sokat lehet látni, de, mondhatni, a régióban is fehér hollónak számít. Pedig egy olyan stílusról van szó, amely minden korosztályt leköt, s ha jól csinálják, akkor nagyon izgalmas. És franciáék jól csinálják. Az alacsony erőművészlány, a búsuló bohóc, aki rúdon jár, a piperkőc bohóc, aki köteleken táncol, a kissé bogaras idős hölgy és a Bambi-szemekkel, falábakkal járó őzikekisasszony. Felcserélt női és férfiszerepek, nevetés és sírás. Mindez Iva Bittova zenéjére sok vödörrel.

És ismét Újvidék. Azaz Novi Sad, azaz Neusatz, azaz Neoplanta. Újvidéki Színház: Neoplanta. A produkció Végel László azonos című regényének felhasználásával jött létre, és valóságos életünk inspirálta — áll az ismertetőben. Nem először látom. Nem is másodszor. Mert szeretem. Kisebbség-„többség” viszonya, a hamis multikulturalizmus, zászlólobogtatás a lobogás városában. Városaiban. Még akkor is, ha csak Neoplanta.

Frenák Pál Társulat, Budapest, Birdie. Koncepció és koreográfia: Frenák Pál. Három férfi „úszik” be a levegőben. A test határtalansága, szép spiccek, vasfészekből a vasfa ágaira röpködnek a madarak, násztáncot járnak, megpihennek, összevesznek, majd egy egzotikus paradicsommadár is átbotladozik a színpadon remegő fogpiszkálólábaival. Egészen rajzfilmes hatása van ennek a jelenetnek. Bezártság, kalitkák, szárnyak nélküli verdesés, szabadság, röppenés. Amit biztos hazaviszek az előadásból, az a három férfi magabiztos mozgása, csusszanása.

Aztán jöttek az állatok. Az Ivan Zajc Horvát Nemzeti Színház Rijekából George Orwell Állatfarmját hozta Szabadkára, Urbán András rendezésében. A regény minden korban időszerű, sok értelmezése lehetséges. Az alaptörténet egy mondatban: az állatok átveszik a hatalmat, és egy új értékrenden alapuló társadalmat hoznak létre. A hataloméhség és az éhség hatalma váltogatja a fentiek és lentiek viszonyát abban a térben, ahol elvileg „mindenki egyenlő, csak van, aki egyenlőbb”.

A GroundFloor Group Kolozsvárról érkezett a Parallel című előadással. Rendező: Sinkó Ferenc és Leta Popescu. Lassan indul, mégis sokat mond. Érzékeny belső és kemény külső. Két lány a színpadon, aki lehetne két fiú is, melegekről szóló viccek, elfogadás és nem elfogadás. A nemi identitások előadása ez. Sztereotípiákat mutat fel és próbál széttörni. Mindez egy kettéválasztott térben. A történet szálai párhuzamosan futnak, olyan, mintha két tévécsatorna között váltogatnánk, csak éppen nem mi irányítunk. Nagyon erős előadás, fontos dolgokat fogalmaz és kérdez meg.

A belgrádi Mikser, az Újvidéki Egyetemi Kultúrközpont és a Fast Forward koprodukciójában készült a Dogville, mely Lars von Trier azonos című filmjének színházi adaptációja Kokan Mladenović rendezésében. Branislav Trifunović színészi játéka találkozik a rendező játékosságával, egy sötét város sötét lakosainak képe sejlik fel. De kik is Dogville lakosai? Lehet, hogy éppen mi vagyunk azok? Izoláció, be nem fogadás, emberi gonoszság.

Kolozsvári Állami Magyar Színház, A. I. Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya. Rendezője Urbán András. És végre valami nagyon groteszk és szürreális. Fekete humor, valami, ami egészen máshogy jelenik meg, mint az eddigi Urbán-darabokban. Talán a szöveg miatt, talán nem. A dadának álcázott gyermekgyilkos és a sok-sok kisgyerek, a kissé őrült pszichiáter és a nővér. Egy fekete karácsony este, melyen azért van karácsonyfa, mert az ünnep az ünnep. Végül aztán mindenki meghal.

A belgrádi Nemzeti Színház Jovan Sterija Popović Hazafiak című előadásával érkezett. A szerző meghagyta, hogy a szöveget csak halála után ötven évvel lehet elővenni. Álhazafiasság, melldöngetés, az elején halandzsamagyarul hadováló színészek, beszédük feliratozva, kokárdák és egy nagyon erős háborús jelenet, Ratt-ta-ta-ta-ta és a látszólagos béke kora, nemzetek békés együttélése, de igazából már senkinek sem számít semmi a pénzen kívül, már az álhazafiság is kikopott.

És akkor következzen a másik első helyezett produkció az ukrán hölgyekén kívül. Ez nem más, mint az általam legjobban várt Ivo Dimcsev Bulgáriából, illetve az interaktív, gyógyító előadása, az I cure. Hál’ istennek a Desiré közönsége meg van edzve, az évek során látott már ezt-azt, nyitottabbá és befogadóbbá vált. Dimcsev előadása volt az első a fesztivál történelmében, melyre nem fért be minden néző, hiszen fizikai képtelenség lett volna. Nem tudok rájönni, mitől hatnak mindig annyira elementárisan Ivo performance-jai, de letaglóznak, elgondolkodtatnak, beszélek róluk. Még akkor is, ha nem tudok. És ez még nem volt elég, hiszen másnap egy ajándékkoncerttel kedveskedett, előadásainak dalait adta elő, így visszatért Lili Handel is, a You are my Sunshine és mások. Nem szeretek zenéről írni, s Ivo hangja egyébként sem leírható, de aki nem volt ott, az sajnálhatja.

Egy újabb koprodukció érkezett el szabadkai állomásához: a Via Negativa, a TESZT fesztivál, az Infant és a MASZK Egyesület a Kosztolányi Dezső Színházzal karöltve a Manipulációk című előadást mutatta be.

Miért? Miért ne? Na de hogyan? — voltak az első kérdések, és lassan megszülettek a válaszok is. Kucsov Borisz remekül játszotta a majmot (Mr. presidentet?), rágógumit osztanak, hogy segítsenek gondolkodni, csámcsog az egész nézőtér — a gondolkodás hangja? Vagy éppen ellenkezőleg. Kis manipulátorok. Aztán majdnem halálra itatják szegény kis virágot, azzal biztatva, hogy ezt értünk és az országért teszi.  Bojan Jablanovec rendező határokat szab, és határokat feszegetve keresi a manipulálás kulcsát, illetve mutatja fel a bizalom hiányát.


A szerző felvételei

A Desiré Central Station fesztivált a házigazda Kosztolányi Dezső Színház zárta a Tolnai Szabolcs rendezésében készült Exodus című darabbal és egy óriási lúdlábtortával. Az angol arisztokrata ficsúr kitömött madarának félelmei, egy narancsos üveget nyaló sztriptíztáncos, Angela Merkel és sok-sok otthonelhagyás.

Vége a hetediknek is. Hogy a francia—belga újcirkuszi társulatot idézzem a Desirén áttáncolt éjszaka másnapjáról: „There are no ways to Serbia, Serbia is the way.” Azt hiszem tehát, hogy szervezők, fellépők, nézők, mindenki, aki valamilyen módon ott volt a Desirén, tökéletes mértékben meg lehet elégedve az idei fesztivállal. És most, a kilenc nap után következik a tizedik és az elvonási tünetek.


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Címkék: desiré2015

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A művészet érdeme
Színház
  • GYURKOVICS Virág
  • 2015.12.21.
  • LXX. évfolyam 50. szám
Miről  álmodik Urbán András?
Színház
  • Rokay Károly
  • 2015.12.21.
  • LXX. évfolyam 50. szám
Facebook

Támogatóink