A testükkel üzeNŐk

A testükkel üzeNŐk

Vannak művésznők, akik nem a könnyebb utat választják az önkifejezésre.

Hiszen a performance-művészetet művelni nem egyszerű. És főleg úgy nem, hogy az ember nevet is szerezzen magának. Azért természetesen vannak olyanok, akiknek ez sikerült — a legismertebb közülük talán Marina Abramović. Nézzük most meg, kik tartoznak még ebbe a sorba, s mi is az a performance-művészet.

A performance az 1960-as évek végén alakult ki, s elsősorban képzőművészek hozták létre, hogy munkáikat jobban kiterjesszék. Előzményként a happeninget és a fluxust szokás emlegetni. Több művészeti ág él a performance kifejezőeszközeivel, például a body art vagy a videóművészet.

Az első performance-nak Yves Klein Ugrás az ürességbe című munkáját tartják, 1962-ből. Középpontban az „én” áll, a performer a saját testét, személyiségét használja fel témaként, vászonként, hogy kifejezze érzéseit, gondolatait, világnézetét, azazhogy üzenetet közvetítsen. Hiszen a jó performance-nak érzéseket, gondolatokat kell keltenie a befogadóban, aki utálhatja, imádhatja, sírhat rajta, undorodhat tőle... — a lényeg, hogy ne legyen közömbös iránta. Ezért a művészek sokszor feszegetnek határokat. Aki performer szeretne lenni, az nem biztos, hogy nagy nézőközönségre, rajongótáborra lel, mert ez csak kevesek privilégiuma. Nézzünk meg most néhány bátor, bevállalós hölgyet, aki mégis ezt az utat választotta.

Az első — és talán a leghíresebb — az ikonikus Marina Abramović, aki több mint negyven éve van a szakmában. A korai időszakában még nem egyedül, hanem párjával, Ulayjal alkotott. Az egyik leghíresebb performance-uk az volt, amikor íjat feszítettek ki úgy, hogy ha bármelyikük elengedné, akkor a vessző Marina szívébe fúródna. A performance a bizalom próbája is volt. Egy másik esetben egymás szájából lélegeztek egészen addig, amíg össze nem estek ájultan. A hosszú éveket szintén egy performance-szal zárták, amikor is a kínai nagy fal két végéből gyalogolva indultak el egymás felé, hogy ott köszönjenek el egymástól, végleg. Ez azért szép történet, nem? Persze nem itt lett vége, hiszen évekkel később Ulay megjelent a művésznő egyik performance-án, melynek részévé is vált, és ki is zökkentette őt a koncentrációból. Annyira, hogy Marina könnyekre fakadt. Vagy ez is a performance része volt? Ki tudja. Abramović 1974-ben mutatta be a Rhythm 0 című alkotását, és ezzel vált igazán híressé. Az aktus lényege az volt, hogy hat órán át állt a közönség előtt, testét tárgyként használhatták a nézők (részvevők), ő maga pedig folyamatosan újabb eszközöket helyezett maga elé az asztalra. Tollal simogatták, virágot dugtak az orra alá, az idő múlásával pedig egyre bátrabbak lettek: levetkőztették, megperzselték a bőrét, sőt, még egy töltött pisztolyt is a fejéhez szorítottak. Ő semmire sem reagált, csak tűrt. Amikor aztán elmúlt a hat óra, s Marina újra „életre kelt”, majd megindult kifelé, mindenki menekült az útjából.

Ladik Katalin ismert performance-művészünk — aki emellett költő és színésznő is — a ’60-as években tűnt fel a szürrealista s az erőteljesen erotikus hangvételű verseivel. Estjein a költői beszéd legszélesebb palettájáról vonultatott fel színeket. Híresek a hangkölteményei és a vizuális versei. Munkatársa volt például az Újvidéki Rádiónak, színésze az Újvidéki Színháznak, rovatvezetője az Élet és Irodalomnak, 2016-ban pedig Yoko Ono neki ítélte oda a Lennon Ono-békedíjat (olyan művészek mellett, mint Ai Weiwei, Anish Kapoor és Olafur Eliasson).

Gina Pane a következő fenegyerek. Olasz származású performance- és body art művész. Erőltetett intimitás jelenik meg közte és a nézők közötti viszonyban, az erotikum sem idegen tőle. 1970-ben tűnt fel, és szinte minden előadásában önmaga által végrehajtott, erőszakos cselekedeteknek vetette alá magát. Sebeket ejtett a testén, égési sérüléseket okozott magának, ám még ennél is tovább ment, ha lehet ilyet mondani, hiszen romlott húst evett, vagy mentával és tejjel kevert üvegszilánkot nyalogatott. Leghatásosabb művei: Éles mászóka (kiélesített létrafokokon mászott csupasz talppal), Felkészülés (egy vaságyon feküdt, mely alatt rengeteg gyertya égett), Vér, meleg tej (egy borotvapengével vagdosta magát, s amikor az arcához ért, a közönség egy emberként hördült fel, illetve akarta őt megakadályozni ebben, amiből Gina azt szűrte le, hogy az arc az egyetlen sérthetetlen testrész).

Ana Mendieta a következő a sorban, aki egy kubai származású festő, videós, szobrász és performance-művész. Elsőként kapcsolta össze a land artot, a body artot és a performance-ot az Earth-body sorozatával. Meztelen testét különféle anyagokkal kente be, például sárral vagy agyaggal, aztán ágakkal és növényekkel borította be, s így feküdt a földön hosszú ideig. Feminista volt, egy művében azzal próbált hangot adni a nemek közti egyenjogúságnak, hogy bajuszt ragasztott magának. Halála is elég misztikus, hiszen mindmáig nem tudni, hogy kiugrott-e az ablakon, vagy a férje lökte ki egy veszekedés következtében a harmincnegyedik emeleti lakásukból. A férjet mindenesetre felmentették.

Adrian Piper polgárjogi aktivistaként hozott áttörést a női performatív művészetben. Saját magát konceptualista művészként és filozófusként aposztrofálta. Munkái főként a rasszok és kultúrák keveredését fedezik fel. Egyik utcai performance-ában bajszos afroamerikaiként sétált az utcán, férfias viselkedést játszva. Ezt fotókon és videón is rögzítették, majd a témának különféle grafikus megjelenítései is születtek. A performance-ot kísérő újságreklámok a saját tinédzserkori naplóbejegyzéseivel voltak megtűzdelve, a személyes és a társadalmi interakció jelenlétét egyszerre mutatva ezzel. Jelenleg a Harvardon is tanít.

Martha Wilson munkái a genderidentitás és a szépségideálok világát kérdőjelezik meg. Videókat készített, melyekben átváltozóművészként háziasszonyból alakul át például leszbikussá vagy éppen first ladyvé. Ezekkel a videókkal arra próbálta felhívni a világ és az őt nézők figyelmét, hogy a nőknek állandóan valamilyen elvárásoknak kell megfelelniük, illetve különféle szerepekbe bújniuk.

Carolee Schneemann az 1960-as évek óta aktív performance-művész. Legismertebb előadását 1964-ben mutatta be, a címe Húsöröm volt. A művésznő és barátai félmeztelenül hemperegtek a padlón, mely tele volt nyers hallal, csirkével, kolbásszal és festékkel. Számtalan performance kötődik a nevéhez, köztük olyan emblematikus művek is, mint A belső tekercs vagy A vulva iskolája. Festőként, rajzművészként, fényképészként, installációk alkotójaként, szobrászként, film- és videóművészként is maradandó műveket hozott létre. A vulgaritás stigmájával folyamatosan küzdő Carolee Schneemann az egyik első ismert mozgóképművész, aki tudatosan szembehelyezkedett a pucér női test képi ábrázolását övező kulturális kódokkal.

Eddig tartott ezeknek a bátor hölgyeknek a bemutatása. Természetesen sokkal több nő foglalkozik az előadó-művészetnek ezzel az ágával, ezért a végén még néhány nevet feltétlenül meg kell említenünk: Joan Jonas, Carmen Beuchat és Valie Export. Érdemes mindannyiukról többet is olvasni, performance-aik némelyike a videómegosztókon is megtekinthető.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink