Pihenő - amíg elkészül a csoportkép

,,Halomra rogytak / a vert falú házak / egy intésre / a röghöz simultak / traktor szántotta föl / a nagyutcát” - írja Cs. Simon István Árverés című torokszorító versében. Az egyikben a sok közül, amelyet az akkori - 1954-ben történt - hatalom által elkótyavetyélt és földig rombolt szülőfalujának szentelt. A település helyén napjainkban csak a megroggyant harangláb nyúlik égbekiáltó felkiáltójelként a pusztába. Mintha vádolna valakit.
A leszármazottak szerint az a bizonyos traktor nemcsak a nagyutca helyét szántotta fel, hanem az ősök nyugvóhelyéből is lekanyarított legalább két sort. A másik oldalon viszont a disznófarm szennyvízelvezető kanálisa bolygatta meg a sírokat. A területet nagyra nőtt, elvadult orgona- és ördögcérnabokrok borítják. Amikor megérkeztünk, hogy ígéretünkhöz híven, és nemrég elhunyt barátunk, Cs. Simon István iránti tiszteletünk jeléül kissé rendbe tegyük a temetőt, alig tudtuk megközelíteni a bejáratnál álló, megcsonkult faragott keresztet. Napsugaras díszítésének egy része a földön hevert. A motoros fűrész zúgásával megzavartuk ugyan az egykedvű békességet, de az ágak oltalmából sorra bukkantak elő a megbúvó, még meglévő kőkeresztek. Most már leróhatják kegyeletüket az esetleges látogatók. Vagy a véletlen arra járók. A természet előbb-utóbb úgyis visszahódítja magának a vélt vagy valós jussát.
Időközben lovas kocsi érkezett Csókáról, rajta egy idősebb házaspárral és a kis dédunokával. Miközben szorgalmasan ástak, gereblyéztek, az asszony elmondta, minden évben kijönnek az édesapja és nagynénje sírjához. Így lesz ez egészen addig, amíg az erejük és az egészségük engedi.
Ebben a lucskos őszi időben, a dűlőút marasztaló sarában nehéz eljutni a szántóföldek között rejtőző terjáni temetőhöz. Ezért maradt el az idén az október utolsó napjára tervezett szentmise. De gyertyát otthon is gyújthatunk. És emlékezhetünk.