— Na és?! Most mi van? Jössz vagy maradsz? — kérdezte, és megemelte a kalapját.

A felsőteste helyén egy kalitkát cipelt, melynek az ajtaja (vagy ablaka?) tárva-nyitva állt. Benne az életben maradt balkáni gerle üldögélt. Kívül, az ajtó (vagy ablak?) előtti párkányon, az új társa ásta magát mély szomorúságba, mert képtelen volt eldönteni: maradjon, vagy menjen a bús... világba.

A benti aggódva leste. Számára a kalitka kitárt ajtóval (vagy ablakkal?) a biztonságot jelentette. A van is, meg nincs is szabadság kettősségében őrlődve is megpróbálta jól érezni magát. A kinti úgy gondolta, hogy nem vadgalambhoz méltó életet élnek. Ezzel nem csak a szomszéd gerlevérre szomjas két macskájára célzott. Biztos volt azonban abban is, hogy ha elrepülne, és aranykalitkával térne vissza, az sem változtatna sokat a helyzetükön, mert ahogyan azt a francia M. M. is énekeli német nyelven: „Besser frei wie ein Vogel leben, als im goldenen Käfig zu sein.” Vagy hevenyszeszmérgezés-szerű online fordításban: „jobb lesz szabad, mint a madár, mint az aranykalitkában az élet.”

Furcsa, gyanút keltő szerzet ez a terapeuta. Vándor ő. Mint a drótostót. A régi időkben a gyermekkorok mumusa, a feddő intelem marcona tárgya: „ha rosszalkodsz, magával visz a drótostót.” Pedig állítólag olyan jámbor volt, hogy még a légynek sem ártott. Az edényeken keletkezett repedéseket, lyukakat (sebeket) viszont bravúrosan befoltozta. Ahogyan a terapeuta a lelkeken ejtett sebeket (lyukakat, repedéseket).

— Esküszöm, „hogy élek s hogy van jogom élni”, szabadon választani és dönteni: megyek vagy maradok — mondtam a terapeutának —, de tépelődöm, ahogyan az a két gerle is. Nehéz magam után hagyni a Szobát, és kilépni a Kertbe, és onnan... Nehéz búcsút inteni az 1968-at és az 1988-at, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát idéző plakátoknak. (Évfordulóvadászoknak: a szóban forgó nyilatkozatot 1948. december 10-én fogadták el, tehát már egy hónap sem, és... Nekem viszont nyolc, hogy hetven. Nem a kora miatt tisztelem.)

Kiléptem a Kertbe. Már sötétedett. A padlás két kis ablakán nagy fény szűrődött ki.

Aki utoljára járt fenn, nem oltotta el a villanyt. Mik azok a fények, amelyek úgy marasztalnak, mint a hazavezérlő ujjlenyomatok?