A szabadságharc idején, 1848. augusztus 30-án Temerin a tűz martalékává vált. Elpusztult a falu. A menekülő lakosság szétszóródott, és csak a harcok megszűntével térhetett haza. A több mint egyévi számkivetettség után 1850 tavaszán a lerongyolódott, elszegényedett emberek visszatértükkor a házak helyén üszkös romokat, csonka tornyú templomot, bozóttal benőtt udvarokat és elgazosodott szántókat találtak. Első dolguk volt lakhatóvá tenni a hajlékokat, megtisztítani a földeket. A lakosság megsegítésére országszerte gyűjtést szerveztek, így jutottak vetőmaghoz, mellyel jószág és szerszám hiányában kevés földterületet sikerült bevetniük. A két évig parlagon heverő föld termését azonban a sáskák és az egerek elpusztították, így a föld még a vetőmagnakvalót sem teremte meg. A következő évben a környező vidékekről érkezett állatállományt a dögvész tizedelte meg. A harmadik ínséges évben pedig az aszály tette tönkre a termést. A temeriniek jó részének más vidékeken kellett beszereznie a kenyérnekvalót. Nagy ínségben átvészelték a telet, tavasszal szép termést ígért a határ. De nem teljesültek a remények. 1853-ban, Szent Illés napján a határon hatalmas vihar száguldott végig, mely mindent elpusztított. Nemcsak a termést semmisítette meg, hanem nagy kárt tett a legelőn levő jószágban is. A nagy erejű széllel, jeges esővel kísért vihar fákat tépett ki, tetőket vitt le, szétdobálta a keresztbe rakott búzakévéket, a boglyákba gyűjtött szénát. Harmadik éve nem adott kenyeret a föld, sokakon a kétségbeesés lett úrrá, és ismét elhagyták a falut. Mivel Szent Illés napján érte őket a legnagyobb szerencsétlenség, és hogy az előző esztendőkhöz hasonló sorozatos elemi csapásoktól megszabaduljanak, július 20-át fogadott ünneppé nyilvánították, melyet munkatilalommal, istentisztelettel, az Istenhez való fohászkodással ültek meg. 1854-től kezdve évről évre Szent Illés napján a Mindenhatóhoz könyörögnek, hogy vegye le népéről sújtó kezét és áldja meg munkáját.

A folyamatos balszerencse arra indította a népet, hogy Istenhez kell fordulni. Elhatározták, hogy Illés napját fogadalmi ünnepként fogják megülni. Ekkor szentelik meg az újbúzából készült kenyeret is. Ezzel hálát adnak a munkáért, a föld terméséért, a jó időjárásért, és megköszönik, hogy van mit enni – összegezte az Illés-nap két legfontosabb elemét dr. Szöllősi Tibor temerini plébános. Nyolcvan éven át Illés napját a hívek a templomban ünnepelték, egészen 1934-ig. Ezután kulturális eseményekkel bővült a fogadalmi szentmise, amibe a falu egész lakossága bekapcsolódott. Így ünnepeltek a temeriniek a háborúig, majd újra a templom falai közé szorultak, és nagyon egyszerű módon emlékeztek. Az 1990-es évektől ismét népünnepéllyé vált Illés napja. Egyrészt egyházi fogadalmi ünnepként tekintenek rá, másrészt az egész település megmozdul, és örömmel ünnepel, megköszönve Istennek az áldást, és kérve a védelmet a határra, az állatokra, a földekre, a termésre.

Az idei ünnepség egyházi vendége dr. Szederkényi Károly, Budapest-Gazdagrét plébánosa volt. Ünnepi homíliájában az atya kifejtette, hogy Illés próféta számára az igaz hit és az élő közösség védelme volt a legfontosabb. Egész életében emésztette a buzgóság az Úr ügyéért. Egy bibliai elbeszélésből tudjuk, hogy az ínségben, a terméketlen időszakban, a pusztulások idején Illés próféta elment a szareptai özvegyasszonyhoz, parancsolt az égnek, és a szakajtóból nem fogyott el a liszt, az olajos korsó pedig nem apadt el mindaddig, amíg az Úr esőt nem adott. Ez az ismert történet áll a legközelebb a temeriniek fogadalmi ünnepéhez és az itt élők hagyományához. A Gondviselés próbára akarta tenni a temeriniek őseit. Nem véletlen, hogy éppen Illés napjához kapcsolódik az az intő jel, hogy az ő segítségét kell kérni az ínséges időben a csapások, megpróbáltatások alkalmával, hogy újjáépüljön a település, illetve megerősödjön az itt élők közössége. Az elődök ekkor fedezték fel, hogy Illést a hitben kell követni. Nemcsak az újjáépítés volt fontos, hanem elsősorban az Istenbe való kapaszkodás. Ezért Szent Illés napja legyen az imádság napja – így gondolkodtak az elődök. Az atya emlékeztetett, hogy immár több mint másfél évszázada a helyiek megújítják hitüket, megerősítik elhatározásukat, hiszen Illés próféta az Isten iránti hűségnek a hirdetője. Arra kérte a megjelenteket, hogy az ő buzgóságával ajánlják fel a szentmisét a temeriniekért.

Az idei programsorozatot a Szent Illést megelőző napon családi programok nyitották. A temerini vásártéren a kicsiket játékos akadálypályák, ügyességi játékok, ugrálóvár, íjászat, lovaglás, gyöngyfűzés, ringató és habparti várta. Az idősebbek este a Branch együttes jótékonysági koncertjét hallgathatták meg, és kivetítőn végigkísérhették a labdarúgó-vb döntőjét. Az Illés-napi rendezvények központi eseménye a felvonulás volt a falu főutcáján, valamint az ünnepi szentmise a Szent Rozália-templomban. A több száz méter hosszú menet a kálváriadombról indult, és fiatal lovasok vezették. Mögöttük haladtak az idősebbek paripán, fiákeron pedig a helyi iskola két kiemelkedő tanulója vitte a templomba az idei búzából készült kenyeret és a bort. Majd az egyházi lobogók, a közélet képviselői, a kézimunkázó asszonyok, a zenészek – a temeriniek és vendégeik következtek a sorban. Az idén több bor- és mézlovag, vitéz, hagyományőrző érkezett a Kárpát-medencéből. Sok, népviseletbe öltözött gyermek és fiatal is részt vett a menetben. Akik érezték, hogy ezt a hagyományt tisztelni kell, azok eljöttek. A templom előtt dr. Szöllősi Tibor plébános átvette a fiataloktól az idei búzából készült cipót és a bort. A szentmise után felcsendült az egyház és a magyar nemzet himnusza. Szűz Mária szobra előtt ünnepélyesen megújították az elődök Szent Illésnek tett fogadalmát. A templomkertben fohászkodtak a Temerinben szolgált elhunyt papokért, szerzetes nővérekért és kántorokért. Megkoszorúzták Temeri Lőrinc emléktábláját, aki az első név szerint ismert temerini pap volt 1332 körül. Az Illés-napi rendezvények este a vásártéren értek véget ünnepi beszédekkel, kenyérszegéssel és hajnalig tartó mulatsággal.