Kontra Ferenc író, a Magyar Szó Kilátó mellékletének szerkesztője a horvátországi Szlavóniából származik, jelenleg Újvidéken él. Az európai irodalmi élet vérkeringésében íróként és olvasóként egyaránt jelen van. Munkáinak idegen nyelven megjelenő fordításait éppúgy keresik az olvasók, mint ahogyan ő érdeklődik a külföldi kortárs szerzők szövegei iránt.

• Pályáját folyamatosan kísérik a díjak, ösztöndíjak, melyeket írói, újságírói, szerkesztői tevékenysége elismeréseként kap. Hogyan építkezik ezekből?

— Minden művészeti ágnak megvannak a szakmai elismerései. Hozzátartoznak az irodalom életéhez is. Egy-egy könyvvásár, irodalmi fesztivál vagy könyvhét a friss alkotások seregszemléje. Ennek az olvasó is részese, neki is megvannak a maga kedvencei. Ebből a közös élményből építkezik mindenki. Odafigyelnek arra, amit csinálok. Nem panaszkodhatom arra, hogy a díjak elkerültek. Azzal kezdődött, hogy gimnazistaként nyertem a Középiskolások Sárvári Versenyén, a legjelentősebb irodalmi díjakat pedig az elmúlt három évben kaptam: a Bertha Bulcsu-emlékdíjat, majd tavaly a Márai-díjat, most pedig a József Attila-díjat vehettem át. Ezek abban erősítenek meg, hogy vannak további elvárások. Lesznek újabb munkák, amelyekkel meg lehet ismerkedni.

• Előfordult már, hogy visszanézett eddigi munkásságára, és nem tetszett, amit látott?

— Legszívesebben minden könyvemmel visszafutottam volna az utcasarokról, hiába vigasztaltak, hogy ezt aztán tényleg csak én veszem észre. Többször is volt rá lehetőségem, hogy könyveimet, novelláimat újra átgondoljam egy újabb kiadás alkalmával. Ilyenkor éltem a lehetőséggel, hogy felülírjam a szöveget. Nem azért, mert nem tetszett, hanem azért, mert újabb esélyt kapott az írás, az újjászületését. A közönség ezzel nem mindig ért egyet. Leginkább azt tartja „eredetinek”, amit először megismert. Megvan a varázsa a bakelitlemeznek is a digitális remixekkel szemben.

• Melyek az írói tevékenységének megingathatatlan pillérei, és melyek azok a változók, amelyek útjának kanyarulatait ilyen-olyan irányba mozdítják el?

— Sokakkal együtt vallom azt, hogy a tehetség nem műfajfüggő. A legtöbb író fiatalon rajzolgat, fotózik, zenél, valamilyen előadó-művészetbe is belekóstol. Mindegyikre szüksége lesz később. Botfüllel prózát sem lehet írni. A könyveim külalakját sose bízom másra. Egy novellát pedig fel kell tudni olvasni akár több nyelven is. Egy sportoló sem csupán azért sikeres, mert „tehetséges”.

Egyébként nem ezen jár az eszem. Ha „pillérekről” beszélünk, akkor azok a prózavilág stabilitását támasztják alá. Elsőként a helyszín és a szereplők vannak meg, aztán arcuk lesz, megmozdulnak, szerepet kapnak, mint egy színpadon, tulajdonságaik és arcvonásaik lesznek. Ez az, amit most is bármikor képes vagyok felidézni magamban. A cselekmény csak ezután következik.

Lehet így is fogalmazni, hogy „kanyarulat”. Maradhatunk ennél a hasonlatnál. Az Idegen című könyvem biztosan az, egy szakasz végén áll. Utána biztosan új folyam indul.

• Az olvasás is nagyon fontos helyet kap az életében. Vannak-e sajátos olvasási szokásai? Meddig visszhangzik önben egy másik szerző szövege?

— Olvasási szokásaimhoz tartozik, hogy követem a kortárs irodalmat, lehetőleg eredeti nyelven. Szeretek tájékozódni, hogy mit olvasnak éppen a világban. Most egy márquezes-kusturicás hangulatú német regényt olvasok. Saša Stanišić nyerte el a Lipcsei Könyvvásár díját ezzel a könyvvel, Vor dem Fest a címe. Voltam Lipcsében, nagyon jó a közönsége, szerintem Frankfurtnál is fontosabb hely. Hiába kerestem a magyar nyelvű médiában, sem az eseményről, sem a könyvről nem adott hírt. Holott a szerző az előzetesen publikált részletek alapján már irodalmi díjakat is kapott. Tanulságos, milyen manapság egy fiatal író karrierje: Stanišić 1978-ban született Bosznia-Hercegovinában, 1992 óta él Németországban. Első regényével nagy sikert aratott, a címe: Hogyan javítja a katona a gramofont. A kritikusokat és az olvasókat egyaránt lenyűgözte a délszláv háborúból való menekülésről szóló regény, eddig 30 nyelvre fordították le, köztük magyarra is. Most egy másik földrajzi térségben játszódik a története. A faluregény műfaját élesztette újra. Egy fiktív, mégis jellegzetes német falunap előtti éjszakán játszódik, a tragikum és az irónia metszéspontján. Jellegzetes szereplői vannak: a farkasvakságban szenvedő festőnő, aki farkasok óráján éppen képet akar festeni a faluról. Mindenki alszik, még a révész is — akinek jó oka van rá, hiszen halott. A falu harangozója, aki tanítványával meg akarja szólaltatni a harangokat, de észreveszi, hogy ellopták őket. Sztereotípiákat sorakoztat, például a tyúkólakat fosztogató róka történetét.

Behatolnak a falu helytörténeti gyűjteményébe, tárva-nyitva hagyják az ajtót. De senkit nem érdekel, mit loptak el, hanem az, hogy mi maradt, ez izgatja fel az álmatlanokat. Régi történetek, mítoszok, mesék kelnek életre, keringenek az éjszakai faluban az emberekkel együtt, akik között őslakosok, betelepülők, halottak és élők, kézművesek, nyugdíjasok, fosztogatók is vannak. Mindannyian el akarnak intézni valamit még a falunap előestéjén. A téma azért visszhangzik bennem, mert magam is írtam hasonlókról, még a pályám elején.

• Az ön számára mit jelent jó írónak lenni?

— Elmegyek a könyvesbolt előtt, és megakad a szemem a kirakatban a saját könyvemen.

• Külföldön is sokat publikál. Szövegeit számos nyelvre fordítják, ön ezek közül többet beszél is. Érez-e különbséget a saját szövegei kapcsán, ha az anyanyelvén írott változatot, illetve egy-egy fordítást olvas?

— A fordítás lakmusza a közönség reakciója. Az arcokon tükröződnie kell annak, ami elhangzik. Vannak váratlan részek, sőt poénok is, az a sikerélmény, amikor azt látom, hogy valami hatott. Különösen izgalmas volt ez Varsóban, Wroclawban és Strasbourgban, ahol nem értettem a nyelvet. Általában szidni szokták a fordításokat, ezzel szemben most pozitív tapasztalatról számolok be: nemrég jelent meg a Vedran legyőzi a szörnyet című elbeszélésem a zágrábi Republikában. A fordító olyan szépen megírta ezt az adriai történetet, hogy még engem is meghatott.

• Jelenleg min dolgozik, a közeljövőben mit forgathat a kezében öntől az olvasó?

— Az Ünnepi Könyvhétre, június 12-re jelenik meg Budapesten az új könyvem. Ennek a véglegesítése folyik most. Ilyenkor még elolvasom az utolsó, nyomás előtti változatot, mozdítok rajta ezt-azt. Igazából már készen van.