A szüret izomlázat és lila körmöket okoz

A szüret izomlázat és lila körmöket okoz

Ősz. Sárgulnak a levelek, jönnek a meleg őszi színek,...

... a Facebookra lassan felkerülnek a pokrócba csavarózott, forró kakaót iszogató képek (#iloveautumn), mindenki kirándul még egy utolsót, magába szívja és elraktározza az utolsó nyári napsugarakat, vagy ellátogat a szüreti napokra. Én viszont arra gondoltam, kipróbálom, milyen is maga a szüret. Milyen a Fruška gora lankáin dolgozni egy egész napot. Megsúgom, nem könnyű, de isteni jó.

Úgy döntöttem, elmegyek napszámosnak. Hiszen ahhoz, hogy írjak róla, milyen is egy szüret, akkor tudok a leghitelesebb lenni, ha én magam is végigdolgozok a munkásokkal legalább egy napot. Egy napot, melyet még sírva is ki lehet bírni. Vagy nem? Volt a fejemben egy kép arról, hogy a szüretelés nem lehet nehéz munka, hiszen csak sétálgatunk egy kosárral/puttonnyal/vödörrel a szőlőtőkék között, elnyisszantjuk a szőlő szárát, majd sutty, beledobjuk a termést a kosárba. Közben pedig kacarászunk, beszélgetünk, falatozunk és ehhez hasonló kellemes dolgokat művelünk. Túl sok Provence-ban játszódó filmet nézhettünk barátnőmmel, egy szüret ugyanis nem egészen ilyen romantikus. De minden fent említett szegmens megtalálható benne, csak egy picit másként.


A szerző felvételei

Ahhoz, hogy idejében elkezdjük a szüretelést, nagyon korán kellett kelni. Nagyon korán. Nagyon, nagyon korán. Egészen pontosan 4.30-kor szólalt meg a mobiltelefonom ébresztőjén az Indiana Jones-filmzene, s ez annak, aki későn fekvő típus, elég durva, főleg, ha az izgalom miatt elaludni is alig sikerült neki. De egy kávé mindenen segít. Kettő pedig útra készre pofoz. 5.30-kor már robogtunk az autóúton a szőlő felé. Öten, csajok. A sofőr Sagmeister Laura, a kocsiban egy dramaturg, egy táncos, egy fiatal lány (aki ért is a szőlőhöz) és jómagam. Laura a gazdasszony, hiszen a gazda maga Sagmeister Ernő, kinek bora messze földön híres. Az ő szőlősükbe indultunk. A jó hangulat garantált volt, hiszen a korán kelés ellenére a csivitelés már az autóban megindult. Hat után érkeztünk meg, a munka már javában folyt.

Egy kis eligazítás Ernőtől, és máris odaálltunk a sorok elejére. Mi a kadarkát szedtük — lilásfekete színű szőlő, néhány perc alatt fekete lesz tőle az ember ujja és körme. Az eligazításból megtudtuk, hogy nemcsak szedni kell a szőlőt, hanem ki is kellene válogatni a rossz szemeket, és leszedni őket. Mitől lesz egy szem rossz? Például attól, ha az esős évszak után a víztől elvékonyodott héjú szőlőszemet megcsípi/beköpi a gonosz muslinca, mert a csípéstől/köpettől ecetes lesz az íze (mármint a szőlőnek, a muslincát nem kóstoltuk). Egy fürtön nagyon sok szem szőlő lóg. Mindegyik egy külön karakter. Találunk köztük olyat, amelyik külsőre egészségesnek, kövérnek, lédúsnak látszik, aztán kiderül, hogy minden nedvességet kiszippantottak belőle a különféle rovarok, és belül teljesen üres (ők lennének a cicababák, ha emberek lennének — kívül gyönyörű, belül üres). Aztán ott vannak a petyhüdt, muslincacsípte, ecetes szemek (ezek a megsavanyodott polgártársaink, akiknek semmi sem jó, mert megcsípte őket valami), aztán a mazsolák (ők az idős emberek), s ezek közül sem mindegyik való a borba, és végül ott vannak a kerek, egészséges, mosolygó szemek (a fiatal, egészséges része a társadalomnak).

És mi vígan szedtük ezt a kadarkának való, szép, lilásfekete szőlőt. Néha persze kóstoltunk is, nem lehetett kibírni. A legfinomabbak a már-már mazsolára száradt, összeaszott kis szemek (az idősek). Mézédesek.

Nehezítő körülményekből is akadt elég, hiszen a válogatás is lassította a szedés folyamatát, és a darazsak is. S itt álljunk meg néhány szóra. Az embereknek vannak fóbiáik, megalapozott vagy alaptalan félelmeik. A nőknek általában egértől, csótánytól, póktól, repülő bogaraktól. Itt jövök én képbe, akinek az egér-csótány kombó mellett a darazsaktól is van egy kis félelme. Igazából nem is félelem ez, csak nem nagyon szeretem, ha ott döngicsélnek a fülem mellett, miközben, mondjuk, a tengerparton napozom. Ha mégis ezt teszik, akkor sikítok, és körbe-körbe kezdek szaladgálni, mint egy Benny Hill-film női szereplője, általában közröhej tárgyaként, de hát ilyenkor az ép ész szabadságra megy. No, hát mondanom sem kell, hogy egy szüreten a létező összes darázs- és méhfaj állandó vendég. Lódarázs, fürkészdarázs, csíkos darázs, gonosz darázs és az egész rokonság. A sor elején az első szőlőfürtök szedése közben még csaptam néhányat a kezemmel, s aggódtam is rendesen, hogy jaj, megcsípnek, rám szállnak, fülön döngicsélnek, de aztán ez elmúlt. Észre sem vettem őket öt perc után. Kivéve a lódarazsat, mert az valóban óriási. S különben is: dolgozni jöttem. Ha minden darázs miatt, mely megközelít, elkezdek menekülni, akkor esetleg a Fruška gorai maratont fogom lefutni, de a vödröm üres marad. Hát valahogy így történt, hogy túltettem magam a darázsfóbiámon, és megbarátkoztam ezekkel a fekete-sárga zakós röpködőkkel.

Már 9 órakor tűzött a nap. Árnyék sehol, csak a sorok elején terebélyesedő, százéves berkenyefa alatt, ahol megreggeliztünk. Mi is, és a többi munkás is. Ők nem egy napig szüretelnek, hanem addig, amíg minden fürt Magyarkanizsán nem landol, Szakiék udvarában. A reggeli után folytattuk a munkát. Egyre nehezebb lett minden, hiszen a nap már perzselt. De szedtük és válogattuk a termést lelkiismeretesen. Közben csajosan csacsogtunk, dalra fakadtunk, végigénekeltük a Kaláka-repertoárt. (Legalábbis azokat a számokat, amelyek eszünkbe jutottak.)

Délután átmentünk egy másik ültetvényre, egy sokkal lankásabb részre, ahonnan a kilátás még gyönyörűbb. Már-már olyan provence-os, sőt! Még szebb, mert ez a miénk. Kevesebbnek is tűnt a leszednivaló, ám ekkor még nem láttunk a szőlőlevelek alá, ahol roskadoztak a fürtök. Belecsaptunk. És valahogy azt éreztem, soha nem fog véget érni az az egy sor, amelyet még be kell fejeznem. Pedig sokkal rövidebbnek tűnt, mint az első. És mégis. Nem akart vége lenni. A szüretelő énem ekkor érkezett el arra a krízispontra, amikor a fejemben megszólalt két rajzfilmfigura. Az egyik nyafogni kezdett: Neeem akarohooom tovább csináhááálniii!!! Melegehem is vaaan, meg a derekaham is fáháááj! A másik, a hajcsár is megszólal: Nehogy már ettől a kis munkától nyavalyogjál! Hát mi vagy te, valami francia királykisasszony?! Csináljad, és csend legyen! Énekelj inkább, az jobb, mint a nyafogás! Ez utóbbi hangra hallgattam, erőt vettem magamon, elkapott a csakazértismegcsinálom érzés, és egyszer csak fogyni kezdtek a tőkék, látni lehetett a fényt az alagút végén. És jött az a munka utáni nagyon jó érzés: hasznosak voltunk, jót dolgoztunk, közösen dolgoztunk. Törlődött a néhány perces krízisstádium, és minden megint nagyon szép és jó lett. Még a teljesen lila körmök és a fájó derekunk is.

Hát ilyen egy szüret. A munka nemesít, és izomlázat okoz, nekem pedig amikor legközelebb kinyitok egy üveg bort, biztosan eszembe fog jutni, mennyit kellett dolgozni ahhoz, hogy belekortyolhassak. Hiszen a szürettel még nincs vége, csak most kezdődik az igazi folyamat ott, Magyarkanizsán. Lehet, abba is belelesek egyszer. Egyvalami azonban biztos: mostantól máshogy iszom a bort. Köszönöm az élményt.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Új versenyek Zentán
Riport
A székelykevei tájház
Riport
Facebook

Támogatóink