2013-ban Washingtonban a Magyar örökség — Az újjáéledés gyökerei című fesztiválprogramon Vajdaság jellegzetes ételeit mutatták be Utasi Péterrel a Fehér Ház előtt megtartott rendezvényen. A magyar konyha finomságaival kínálták meg a vendégeket

Advent heteiben mindig az ő mézeskalácsainak illata töltötte be a szerkesztőség helyiségeit, hiszen kilószámra rendeltük tőle ezeket a „szépséges” finomságokat, amelyek legtöbbször nem a karácsonyfára, hanem az ünnepi asztalra kerültek, vendégváró süteményként. A dióhéj ágyacskában szundikáló kis Jézuskája éppúgy kelendő és ismert „portékája”, mint csuhéangyalai, boszorkányai, betlehemi jászola, népviseletbe öltöztetett rongybabái vagy a húsvéti hímes tojásai — melyek immár a határon, sőt az óceánon túlra is elvitték ügyességének hírnevét. A nappali szobája a Kárpát-medencei népek és nemzetiségek picinyke népművészeti múzeuma is lehetne, hiszen benne nemcsak a magyar tájegységek népi tárgyi kultúrájának mintadarabjai lelhetőek fel; van ott szlovák szőttes, ruszin hímzés, bolgár festett tojás, és megszámlálhatatlan más emlék a különféle műhelyekből, tanfolyamokról, kirándulásokról és kiállításokról. Talán nincs is olyan falusi rendezvény, ahonnan ő elmaradna. A lakodalmakra százával gyártja a piros mézes szíveket, de gyakran rendelnek tőle csuhéból készített legényvirágot is vagy bohókás, nyugdíjba vonulónak szánt ajándékot. Húsvét közeledtével már jegyzi is a meghívókat a különféle gyermekkézműves-műhelyekbe. Nemcsak Észak-Bácska helységeiben látják szívesen, hívják a magyarországi testvértelepülésekre, sőt egyre gyakrabban a Belgrád környéki iskolákba is.

* Ismeri Kishegyes apraja-nagyja. Becézik Tantinak, Banyinak, Ilkának, Ilusnak, Ilának… Akkor én most hogyan is szólítsam?

— Ahogy tetszik…

* Maradjunk akkor az Ilonka néninél, hiszen édesanyám lehetne, noha korát meghazudtoló frissességgel, rugalmassággal áldotta meg az Isten. Minek köszönheti ezt a jó erőnlétet?

— Talán annak, hogy sohasem unatkozom, soha sincs időm rágódni a múlton, és a holnappal is csak addig törődöm, amíg be nem írom a naptáramba, hogy mikor és hol kell megjelennem. Huszonkét éve vagyok özvegy, de a magány és a szorongás érzését sikerült mindennapi elfoglaltsággal leküzdenem. Nyugdíjba vonulásom után először is a nagymamai kötelességemet láttam el: vigyáztam az unokákra, aztán ahogy azok felnőttek, a szabadidőmet kirándulásokkal, kézműves-foglalatosságokkal töltöttem ki. A Vajdasági Magyar Folklórközpont szervezésében kétéves tanfolyamon vettem részt. 1997-ben megszereztem a budapesti felsőfokú Népi Játék és Kismesterségek Szakoktató Képzőjének népi hímző és szakkörvezetői oklevelét. 2002 óta rendszeres részvevője voltam a zalaegerszegi kézművestábornak, ahol Bércziné Szendrő Csilla népi iparművésztől elsajátítottam a népi kézművességek titkait (szövés, hímzés, csuhézás, mézeskalács-készítés, tojásírás, fafaragás, fazekasság, nemezelés, bőrözés, gyöngyfűzés), és alapos elméleti tudással is felvérteztek bennünket. Megtanultuk a Kárpát-medencei magyarság tájegységeinek szokásait, hagyományvilágát, tárgyi népi kultúrájának motívumrendszerét.

* Ismeretes előttem, hogy még 1955-ben maga kezdeményezte a kishegyesi kézimunkacsoport — mely megszakításokkal ugyan, de mindmáig tevékenykedik (1978-ban éppen a másik kitüntetettel, az ugyancsak kishegyesi származású Nemes Fekete Edit keramikusművésszel újították fel az egyletet) — megalakítását. A községi adóhivatal tisztviselőjeként miért éppen ezt a hobbit választotta? Politikai pályára is léphetett volna...

— A párttagságot és a közéleti szereplést abban az időben nem lehetett megúszni. Voltam a községi nőszervezet elnöke is, továbbá a képviselő-testület tanácstagja, tanácselnöke, a tartományi szocialista szövetségbe is beválasztottak, nyugdíjasként pedig a helyi közösség képviselő-testületének elnöki tisztségét is betöltöttem. Amikor azonban 1993-ban özvegy maradtam, kivonultam a társadalmi-politikai életből, átadtam a helyem a rátermettebb fiataloknak. Az én gyerekkoromban még természetes volt, hogy az anyukák, nagymamák — az egyéb házimunkákon kívül — szőttek, varrtak, horgoltak, kötöttek. Az én anyukám is kézimunkázott, tehát a két húgommal már eleve ebbe születtünk bele. Kézművestehetségemet mégis a nagyapámtól örököltem, aki ácsmester volt, és ha fa került a kezébe, akkor abból mindent, még a horgolótűt is ki tudta faragni. Jól emlékszem azokra a téli napokra, amikor a banyakemence padkáján ülve, subával a fején a maga által készített horgolótűvel „botosokat” — gyapjú lábszárvédőket horgolt. Az anyai nagynéném pedig meseszép slingelt párna- és lepedővégeket, a kaszlira (almáriumra) és az asztalra futókat készített. Tőle származnak az 1920-ból való drukkoló papírmintáim is. Az asszonyok a rongyszőnyegen kívül tudtak gyékényt is szőni, kosarat fonni, hiszen nyersanyagként ott volt a csuhé, a sás, a nád, a szalma, a gyapjú... A gyerekek pedig csutka- vagy rongybabával játszottak. Most papírt hajtogatni tanítjuk őket, meg a hulladékanyagok másodlagos felhasználására...

Kollár Toldi Ilona a díjátadáson Sándor unokájával és Ilona lányával

* A Vajdasági Folklórközpont révén gyakran szerepelt a Budapesti Mesterségek Ünnepén, és szakmai elismerésként háromszor is kiérdemelte a Népművészet Nagymestere díjat. Ön szerint mi a népművelő dolga a mai világban?

— Művelni, okítani. Fiataljainkat arra nevelni, hogy megbecsüljék a gyökereiket. A fa lombozata lehet dús, pompás, virágba is borulhat, ám mindez egy éjszaka alatt eltűnhet, ha a gyökerét féreg rágja, gyógyíthatatlan kór emészti. Nem vagyok én az újdonságok, újítások „ördögűzője” (a csuhét például már én is festem, és tudom, hogy nemezelni már tűvel is lehet), de a gyerekeinknek, unokáinknak előbb a fehér lyukhímzést mutassuk meg, s csak utána szoktassuk őket a japán origamira. A búzavirág, a pipacs lassan eltűnik a mezeinkről, legalább a népi hímzés motívumaiként tanulják meg őket ráhímezni a farmerkabátjukra, nadrágjukra (az most egyébként is divatos!). Vagy ha már nem gyakoroljuk a kézimunkázást (az iskolában a műszakiórán még a lányok is furnért fűrészelnek), legalább beszéljünk a régi szokásainkról, hagyományainkról. A két lányom és a négy unokám (három fiú van köztük!) mind tud tojást írni, horgolni, kötni, hímezni. A lányunokám a karácsonyi mézeskalács-készítéssel megkereste a Németországból való hazautazásának költségét. Amikor a vasárnapi asztalra lakodalmas májgaluskás húslevest tálalunk — ezt kóstoltattam meg egyébként a washingtoniakkal is —, és kalácsot sütünk, akkor legalább a magyar konyha ízvilágát örökítjük át az utókorra, ami egyáltalán nem lebecsülendő. Ez a népművelő dolga. És ez a „csetelő” szupernagyik — mint amilyen jómagam is vagyok — kötelessége.