Minden héten hét napot dolgozunk

A településen nincs elhagyatott ház, a megüresedett épületeket főleg a fővárosiak vásárolják meg, de csak hétvégeken tartózkodnak a faluban. Az iskola összevont alsós tagozatain, a szerb és a magyar osztályban összesen tíz gyermek tanul.
— Nekem öt unokám van, hárman egyszerre indulnak majd iskolába — közli mosolyogva vendéglátónk, Bakos Katica, aztán arról beszél, hogy a nyár vége nem a legjobb időszak a látogatásra. — A konyhakertészekhez inkább májusban kell jönni, akkor van miben gyönyörködni — mondja, miközben a hatalmas fóliasátrak között kalauzolgat minket. Lassan kibontakozik a családi vállalkozás története.
— A férjemmel 35 évvel ezelőtt kerültünk össze, akkor kezdtünk bele a gazdálkodásba. Egyikünknek sem volt sok köze hozzá, én ápolónőnek tanultam, azt sem tudtam, hogyan néz ki a dohánypalánta. Kezdetben 300 kvadrátos fóliánk és negyed lánc dohányunk volt, de saját földünk még nem. Amit itt látnak, azt harminc személytől vettük meg, minden évben egy keveset, és a tudást is fokozatosan szereztük meg hozzá. Jelenleg 10 ezer négyzetméter fűtött fóliasátorban dolgozunk, a kinti termelési terület 25 hektáros. A hűtőházunkba tíz vagon áru fér el, és ez nagyon jó, mert ebben a hőségben ott tárolhattuk a paradicsomot. A gyerekek itthon maradtak, a lányunk harminc-, a fiunk harminchárom éves, mindketten családot alapítottak. Ez azt jelenti, hogy mi vagyunk hatan, egész évben tíz állandó munkást foglalkoztatunk, idényben pedig 25-30 fő is szorgoskodik nálunk. Minden pénteken fizetünk nekik. Mi meg tudunk élni — summázza három és fél évtized tapasztalatát a gazdasszony.
Védett körülmények között paradicsomot, paprikát, uborkát, salátát, spenótot termelnek, a földeken pedig krumplit, hagymát, burgonyát, káposztát, kelkáposztát, bimbós kelt, dinnyét.
— Ha szép az áru, akkor nem gond eladni. Főleg Nagybecskereken, a nagybani piacon értékesítjük, és megvannak a felvásárlóink, akik már évtizedek óta a mi terményeinket keresik.
Katica elbeszéléséből az is kiderül, hogy az idén sok volt a kártevő, a szárazság viszont nem lepte meg őket, idejében felkészültek rá.
— Lukácson is sokan felhagynak a konyhakertészettel, mert nehéz munka, nincs eléggé megbecsülve. Talán a falu lakosságának a tíz százaléka él ebből. Az eladásban gondot okoz, hogy egyre kevesebben vagyunk. Ha többen kertészkednénk, a nagyobb mennyiséget könnyebben elvinnék a településről. Nekünk a szomszéd nem konkurencia, inkább partner. Mi szeretjük ezt a munkát, még akkor is, ha minden héten hét napot kell dolgozni.

A föld ideköt

Bakos Ervint a földeken találtuk, munkáját félbeszakítva ült le velünk beszélgetni.
— Az idei paradicsomtermés nagyon jól sikerült, habár a korai hidegek kicsit megviselték. Ahogy az elmúlt években, úgy ezúttal sem gond számunkra az eladása, megbízható vásárlóink vannak. Nálunk a második helyen a káposztafélék állnak, 15 hektáron termesztjük, majd a hagyma és a burgonya következik.
— Mi az oka annak, hogy Lukácsfalván csökken a konyhakertészettel foglalkozók száma? — faggattuk a fiatalembert.
— Talán az ország helyzete, a bizonytalanság... Nálunk a munkát nem becsülik meg, az emberek csalódnak. Azt a pénzt, amiért itt keményen meg kell dolgozni, külföldön egyszerűbben megkeresik. Én nem gondolkodom a kivándorláson, de sokan nemcsak fontolgatják, hanem el is mennek. Elmúlt az az idő, amikor az, akinek nem volt munkája, kertészettel kezdett foglalkozni. Most már sokkal profibb módon kell mindenhez hozzáállni. Régebben a szomszédot is vetélytársnak tekintettük, de most a világ bármely pontjáról akadhat számunkra konkurencia, hiszen az országba bármit be lehet hozni. Lassan az egész világgal kell felvennünk a versenyt, ár és minőség szempontjából is meg kell felelni a követelményeknek. Mi télen sem pihenünk. A betakarítást de-cember 10-éig elvégezzük, karácsonykor tartunk egy kis szünetet, aztán a fűtött fóliasátrakban kezdődik a vetegetés.
Ervin azt is elmondta: a családi vállalkozás javára minden pályázási lehetőséget igyekszik kihasználni — tartományit és köztársaságit egyaránt. Kaptak már támogatást a fóliasátrakra, a vascsövekre, az öntözőrendszer kiépítésére. Azt is megtudtuk, hogy a nyári kánikulában huszonnégy órán át működött az öntözőrendszer, mely percenként kétezer liter vizet fogyaszt. Ez azonban nem drágította meg a terményeket, hiszen az öntözést már eleve belekalkulálják az árba.
Én arra is kíváncsi voltam, vajon a fiatalok hogyan élnek Lukácsfalván.
— Én évente 60 ezer kilométert vezetek, vagyis majdnem mindegy, hogy hol élek, a föld azonban ideköt. Ha viszont szükséges, percek alatt bent vagyunk a városban. Nemrégiben még húsz kilométerre volt tőlünk Nagybecskerek, de amióta megépült a bekötőút, a távolság hét kilométerre csökkent. Lukácsfalvának valamikor 1200 lakosa volt, most már ötszáz sincs. A mi gyermekeink is akarnak sportolni, úszni, és aki ezt meg tudja a családjának teremteni, az maradhat falun. És az is, akinek van munkája. Nálunk sem azt kell nézni, hogy mekkora az évi forgalmunk, hanem azt, hogy annak csak húsz százalékát költhetjük magunkra.