— Az idén kaptam életem legszebb karácsonyi ajándékát, habár azt hiszem, igazából meg sem érdemlem — mondja a középkorú férfi, és egy hat-hét év körüli, pufók kislegény fényképét veszi elő. — Ő a fiam, az életem értelme. Megesküdtem, hogy igyekezni fogok irigylésre méltó életkörülményekről gondoskodni számára. Sajnos csak sok rossz lépés után érkeztem el ehhez a döntéshez. Számtalan fiatalkori ostoba tettemet kellett beismernem és lehetőség szerint helyrehoznom. De ne gondolja, hogy ez azért történt, mert idősebb lettem és megkomolyodtam. Nem, a döntés meghozatalában a szívem játszotta a főszerepet, és életemben talán először meg vagyok elégedve önmagammal. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de érzem, hogy feszül bennem az erő, minden úgy lesz, ahogy kell.

Városi, egészen pontosan külvárosi gyerek vagyok, munkásszülők második csemetéje. Van egy nővérem, akivel sokáig nem találtuk a közös hangot. De azóta lassan kialakult köztünk egy aránylag normális testvéri viszony. A szüleink korán elhaltak, három hónap különbséggel veszítettük el őket, amikor én a középiskola harmadik osztályába jártam. Az érettségi után nem volt pénzünk továbbtanulásra, munkahelyet pedig húsz évvel ezelőtt is nagyon nehéz volt találni. A nővérem dolgozott ugyan, de olyan kicsi fizetésért, hogy abból alig tudtuk fedezni a mindennapi kiadásokat. Hát fogtam magam, és nekivágtam a nagyvilágnak. Végül Németországban telepedtem le, egy olyan városban, ahol elég sok jugoszláv vendégmunkás élt, így nem volt annyira kínzó a magány. Elhelyezkedtem, megtanultam a nyelvet. Nem volt könnyű, de talpra álltam.

Talán az itthoni nélkülözés következményeként kint sem siettem családot alapítani, pedig minden feltétel megvolt hozzá. Persze ismerkedtem nőkkel, de egyikükkel sem alakult ki tartós, komoly kapcsolat. Tíz évig nem is jöttem haza, hiszen itthon egy ideig katonaszökevényként tartottak nyilván. Közben a nővérem férjhez ment. Amikor először jöttem haza, már volt egy négyéves kisfia. Egy kicsit idegennek éreztem magam náluk, ezért arra a két hónapra, amelyet itthon akartam tölteni, kibéreltem egy lakást. És amíg itthon voltam, kaptam egy olyan munkalehetőséget, amely kielégítette az igényeimet. Hát itthon maradtam. Alig múlt el egy hónap, amikor felhívott az egyik lány, akivel együtt jártam néhány hónapot, és közölte velem, hogy terhes. Eleinte azt gondoltam, csak ugrat, de amikor a bátyja is felhívott, tudtam, hogy lépnem kell. Elutaztam hát hozzájuk, beszéltem a családdal, a lány valóban várandós volt, de nem lehettem biztos benne, hogy a baba az enyém, ezért határozottan visszautasítottam a volt barátnőm apjának a követelését, hogy vegyem feleségül a lányát. Ezután volt sírás, fenyegetés, ordítozás, sőt tettlegesség is — az apja beverte az orromat —, de az esküvőből nem lett semmi. Nem is éreztem lelkiismeret-furdalást emiatt.

Akkor lepődtem meg igazán, amikor a lány négy hónap múlva megjelent a munkahelyemen. Legszívesebben az utcán hagytam volna, de a mester rábeszélésére befogadtam, és világosan megmondtam neki, hogy a házasság szóba sem jöhet. Mégis nálam maradt, és megszülte a fiamat. A babasírás eleinte az idegeimre ment, de lassan megszoktam. Egyre több időt töltöttem a picivel, és lassan ugyan, de végül mégiscsak befészkelte magát a szívembe. Nyolc hónapos volt, amikor az anyja balesetet szenvedett kerékpározás közben. Elütötte egy autó, majd tíznapi kóma után meghalt. A szülei hazavitték a lányuk holttestét és a fiamat is, mondván: még azt sem érdemlem meg, hogy megjegyezze a nevemet. Talán igazuk volt, hiszen valóban nem sokat tettem azért, hogy a lányukkal rendezzem a viszonyomat. Ellenkezni pedig azért nem tudtam a döntésük miatt, mert hivatalosan egyetlen dokumentumban sem szerepeltem apaként, és az életfeltételeim sem voltak ideálisak: egy albérleti szobában laktam egyedül, úgyhogy a fiamat végül is jogosan vitték el.

A lány szülei nem engedték, hogy elmenjek a temetésre, ezért csak néhány héttel később utazhattam oda, ám a fiamat akkor sem láthattam. Egy év múlt el, mire sikerült engedélyt szereznem a rendszeres látogatásra, de ez persze csak Németország területére vonatkozott. Annyira hiányzott a fiam, hogy azt hittem, belehalok. Nem volt olyan éjszaka, hogy ne álmodtam volna róla, és az volt a legrosszabb, hogy még az engedélyezett látogatásokat sem élvezhettem, hiszen az út nagyon sokba került. A fiam a nyáron hétéves lett, iskolaköteles. És a nagyapja hirtelen meghalt. A nagymamája mindvégig barátságosabb volt velem, mint a férje, így hát hosszú-hosszú beszélgetések után végül beleegyezett, hogy elhozzam a fiam. Már itt indult iskolába, teljesen megváltoztatva mindent. Egy csodálatos kis ember, aki nélkül az életem nem érne egy garast sem. Tudom, hogy semmit sem tehetek jóvá, de a szívemnek hála együtt vagyunk. És hiszem, hogy közösen megszépítjük majd a múltat.