Kovács Ferenc 1918-ban kezdte meg vállalkozását Szabadkán. A szitaszövés mesterségét Aradról hozta városunkba, de több helyen is dolgozott, tanult. Abban az időben a mesterek nem iskolában szerezték meg a munkavégzéshez szükséges tudást, hanem városról városra jártak, mesteremberekhez szegődtek inasnak. Ferenc Zentán, Kiskunfélegyházán, Bécsben, Budapesten, majd Aradon tanulta ki a szitásmesterséget.

A szitakötés egy kisipari ág. A szitakötőmesterek eredetileg a háztartáshoz és a malomiparhoz szükséges szitákat készítették, illetve gyakran gyártottak keretbe foglalt, sűrű vagy ritkább dróthálóból font rostát is.

A nyolcvannyolc esztendős Kovács Tibor az apjától, Ferenctől tanulta meg a mesterséget, a vállalkozást pedig a második világháború után vette át. Mint mondja, ez a szakma már a kommunizmus alatt is igen bizonytalan volt, hiszen azokban az időkben a vállalkozások feketelistára kerültek, az állam mostohán bánt velük. Tibi bácsinak a szitakötés mellett gyárban is kellett dolgoznia. A mesterségét a szabadidejében űzte. Ő vezette a műhelyt, a kereskedést, ő vette fel a rendeléseket.

— Ebben nőttem fel, ebbe születtem bele. A szitásműhelyünk eredetileg a valamikori Lifka mozi mellett volt, és azokban az időkben vaskereskedést is működtettünk. Most ott egy gyógyszertár található. Mindjárt a műhely mellett volt a lakásunk, vagyis amikor azt mondom, hogy ebbe születtem, akkor azt szó szerint értem. 1946-ban költöztettük át az üzemet oda, ahol ma is található, vagyis a Strossmayer utcába — emlékezik vissza Tibi bácsi. Az üzemben mindent kézzel csinálnak, az alapanyag a fa és a különféle szövetek, melyek főleg lófarokból készülnek.

— A második világháború után a kereskedést államosították, a végrehajtók minden árut, terméket kiszórtak, és lapáttal dobálták fel a kamionokra, még az üzlet kulcsát is elvitték. De édesapám okos ember volt, mindent fejben számolt ki, ügyesen bánt a pénzzel. Ő megneszelte, hogy valami készülődik, és eldugta az értékesebb árut. A kisiparos műhely csodával határos módon megmenekült. A munkát ott folytattuk, ahol abbahagytuk — teszi hozzá Tibi bácsi. A műhely a Kovács család birtokában maradt. Az ipart nem bántotta az állam, ott bizony dolgozni kellett.

— Öt kereskedősegéd szolgált ki. Ezt a mesterséget nem tanították iskolában, csak mester mellett lehetett elsajátítani a szükséges tudást. A bátyám is meg én is mint inasok voltunk bejelentve, három év után kaptuk meg a felszabadító levelet. Az ipartestület tikára adta ki az oklevelet. A gyakorlat mellett gimnáziumba is jártam — mondja Tibi bácsi. Maga a mesterség, a munka folyamata nem sokat változott ez elmúlt évszázadokban. A vállalkozás most szitás-drótos üzletként működik, és Ildikó, Kovács Tibor lánya viszi tovább a mesterséget. Igyekeznek kielégíteni a vevők igényeit, azaz manapság már főleg drótból készült eszközöket készítenek és árulnak. Például nyest- és görénycsapdákat, drótkeféket, rugókat, drótkerítést.

— Korábban emléktárgyakat, dísztárgyakat is csináltam. Szerbiában például én voltam az első, aki eloxáltam (az eloxálás az alumínium esztétikai felületkezelése). Sok mindent gyártottunk, valahogy meg kellett élni a háború után. Nem tétlenkedtünk, mindig bővítettük a kínálatot. Most főleg drótkerítéssel foglalkozunk, melyet már automata gépekkel készítünk — teszi hozzá Tibi bácsi, aki nyugdíjba vonulásáig a Partizan kerékpárgyárban is dolgozott, illetve hosszú ideig a Lifka moziban volt gépész. Korábban nagyon sok munkájuk volt a szitaüzemben, és az államtól is rendszeresen érkeztek megrendelések.

— Mi mindig a vásárló érdekét néztük, hiszen a munkának csak akkor van értelme, ha azt becsületesen végzi az ember. Olyan sohasem fordult elő, hogy valakit átvertünk volna a nagyobb haszon reményében. Ha valamit eladtunk, akkor vagy egy centivel nagyobbra csináltuk, vagy néhány szemmel többet tettünk hozzá. Nálunk mindig a kuncsaft állt az első helyen, minden vásárlót megbecsültünk — mondja Kovács Tibor, aki mestersége mellett rendszeresen sportolt is. Mivel igazi sportember volt, 2014-ben Szabadka városa Pro Urbe díjban részesítette. Kovács Tibor négy évig motokrosszversenyzéssel foglalkozott, majd több mint huszonöt évig gyorsasági versenyeken indult, és pályafutása alatt számos díjat is nyert. Egyik alapítója volt az Autós-Motoros Klubnak, melynek keretében önkéntes alapon járművezetést oktatott. Emellett szertornázott, futott, evezett és úszott is.

A szitás-drótos üzemben jelenleg egy ember dolgozik, Tibi bácsi lánya, Kovács Ildikó. A vásárlók fizetőképessége csökkent, már kevesebben keresik fel az üzletet, mint korábban. A konkurencia is nagy, hiszen sokan foglalkoznak például drótkerítés-készítéssel. Ildikó, aki végzettsége szerint építészmérnök, maga készít mindent, nyolcvannyolc éves édesapja azonban mindmáig bejár az üzembe segíteni. Ildikó még 1992-ben vette át a műhelyt, és mint mondja, ebben nőtt fel, mindent az apjától tanult. A piacon úgy tudnak megmaradni, hogy állandóan bővítik a kínálatot, ám félő, hogy Ildikó után már nem senki sem folytatja ezt a munkát, és a szitásmesterség csak egy fejezet lesz a Magyar néprajzi lexikonban.

Szabó Attila felvételei