A szeretetről is essen szó

A szeretetről is essen szó

Bizonyára észrevették, hogy sok jó dolog is történik velünk. Sokat dolgozunk, teperünk, igyekszünk érte, de néha mindez magától is megtörténik. Valami csodálatos kegyelemből vagy egy elfeledettnek hitt jóságból.

A minap azt olvastam a szeretetről, hogy azt is jelenti, elfogadjuk a világban elfoglalt helyzetünket, őszintén adjuk magunkat, beletörődünk abba, akik vagyunk, és hálával fogadjuk a sorsunkat. Talán csak így fogadhatjuk el a másik embert is pontosan olyannak, amilyen. Nos, ez az érzés csak keveseknek adatik meg…

Vagyis ha a szeretet azt jelenti, megengedem neked, hogy az legyél, aki vagy, és úgy élj, ahogy élned kell, szeress, nevess, sírj, őrjöngj, legyél az, ami emberi mivoltodban lenni tudsz, azaz nincsenek elvárásaim, nem akarlak birtokolni, érezlek, a lelkemmel kötődöm hozzád, nem elvisellek, hanem hagyom, hogy kibontakozz mellettem, akkor bizony ez nem könnyű!

Születésünk után szinte mindenkitől tudattalanul is szeretetre vágyunk, melyet ugyancsak tudattalanul viszonzunk is. Majd lassan kitisztul a kép, és pontosan tudjuk, ki az, akitől ezt tudatosan is elvárjuk, majd keresni kezdjük azokat, akiket szeretni szeretnénk, és a kiválasztás után éretté válhat szeretetadásunk. Később arra törekszünk, hogy környezetünkben mindenkinek tudatosan szeretetet adjunk. Ám ez az út sem egyértelmű, ezért általában a fokozatok közötti szakaszokat oda-vissza bejárjuk, de olykor bele is ragadunk.

 

„Ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok... A szeretet soha el nem fogy.” (Pál apostol)

 

Egy szeretetkapcsolat is jelentős fejlődést jár be: bizalommal kitárulkozunk a másik felé, de az ezzel járó sebezhetőségünk növekedésével még erős a kapcsolat törékenysége, majd az egyre kitárulkozóbb énközléseink érésével a biztonságérzetünk is növekszik. Ebben a momentumban szokott feltámadni bennünk a birtoklási vágyunk, mellyel megsebezhetjük a másikat. Majd egyre jobban feltárulkoznak a korlátok és a lehetőségek, vállaljuk a nehézséget, és erősödik a hűség érzése, előtérbe kerül a viszonzás nélküli adás, melyet végül az eddig elértek megőrzésével kell elviselnünk — kioltva az önzés legkisebb szikráját is.

Szent Ágoston, Szent Ferenc és Szent Tamás nyomán arról is olvashatunk, hogy létezik a tetszési szeretet, amikor megfelelnek egymásnak, és ebben részesülni is akarnak a felek, a vágyó szeretetben vonzani kezd a jó, az adakozó szeretetben tudja, hogy megfelel annak, akihez vonzódik, és neki is jót akar, míg az egyetemes szeretet esetében jelleme a másik jelleméhez alakul.

Buda Béla értelmezésében — most hazabeszélek —, pszichológiai megfogalmazásból: „…a szeretet kellemes, pozitív viszonyulás a másik emberhez, annak egész személyiségére irányul, és arra késztet, hogy a másikra kitüntetett módon figyeljünk.” Állítása szerint a szeretet kapcsolatai révén átveszünk egymásból részeket, és beépítjük őket önmagunkba, illetve korrigáljuk egymást.

A szülők és a pedagógusok jól tudják, hogy a szeretet önmagában is öröm. S a szeretet nem zárja ki a bírálatot, de aki szereti a másikat, az nehezebben szánja rá magát, hogy elmondja véleményét, nem akar magasabb rendű lenni annál, akit kritizál. Ezzel együtt viszont a szeretet kizárja a bírálatból a sértést, a rágalmazást, a dölyfösséget, a gőgöt.

Tudjuk, hogy azok a gyerekek, akik szüleiktől törődést, szeretetet kapnak, mély biztonságérzettel vértezik fel magukat, és szerethető felnőtt emberré válhatnak. Ez nem egy kamillavirágos álom, mert a gyerekeknek sok gondjuk-bajuk lesz, mire felnőnek, ám szüleiknek kutya kötelességük őket végig szeretettel kísérniük. Akkor is, amikor fekete pontot kapnak az oviban, és akkor is, amikor részegen hozzák haza őket a barátaik a házibuliból.

II. János Pál pápa a szeretet szegényeinek nevezte a droghasználókat. Sokat dolgoztam velük, és valóban éheztek, szenvedtek, a szüleik meg egyre csak igyekeztek kimagyarázni magukat. Nehéz kereszt ez. És bizony fájdalommal teli egy ilyen fiatal kálváriájának a végigkövetése, mely folyamat gyakran a halálba vezet, de nagyon fontos, hogy nem a mi fájdalmunk az, ami számít.

A szeretet élő gyakorlata ellene van minden gyűlöletnek, mások lenézésének, elutasításának, erőszaknak, elnyomásnak, háborúnak. Sokszor viszont nem a szeretet hiánya öli meg a kapcsolatot, hanem az, hogy két ember egészen másként értelmezi ezt a fogalmat. Ezért felmerülhet a kérdés: a szeretet tanulható-e? Az aggodalom természetesen csak látszólagos. Megélhetjük, hogy úgy érezzük, valakinek a szeretet legmagasabb fokát nyújtjuk, de valójában ez mégsem igaz. Lehet, hogy a másik emberrel van a baj, képtelen befogadni a szeretetet, de az is lehet, hogy amit mi adunk, az nem elég: ami számunkra a minden, az még nem a minden.

 

A szeretet az a folyamat, amelynek során visszavezetlek önmagadhoz.” (Antoine de Saint-Exupéry)

 

Ezért a szeretethez bátorság kell, mert benne mindent elveszíthetünk — olykor nem a saját hibánkból, sőt, néha lehetőségünk sincs javítani. De meg kell mutatnunk magunkból a jót és a rosszat is, a gyengeségeinket és a félelmeinket is, melyeket a másik ember jó eséllyel elfogad. A valódi szeretet pedig mindig aktív, figyel, cselekszik, olykor hibázik, de minden esetben keresi a megoldást. Mindezt fejleszteni, emelni, érlelni kell, mert akárhogyan dühöngünk is a világ történései kapcsán, mindig érdemes tiszta szeretetet adni, nemcsak azért, hogy ebből vissza is kapjunk, hanem mert csak így van értelme a létezésünknek.

 

„A szeretet nem zárja ki a bírálatot, de aki szereti a másikat, az nehezebben szánja rá magát, hogy elmondja véleményét, nem akar magasabb rendű lenni annál, akit kritizál. Ezzel együtt viszont a szeretet kizárja a bírálatból a sértést, a rágalmazást, a dölyfösséget, a gőgöt.”

 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A titokról
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.03.18.
  • LXXIV. évfolyam 11. szám
Ismerkedés… udvarlás… — miről szól mindez?
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.03.07.
  • LXXIV. évfolyam 9. szám
Facebook

Támogatóink