Már hetek óta az ünnep hónapját morzsolgatjuk. Ilyenkor „mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött” — írja Márai Sándor a December című elbeszélésében, vagy inkább vallomásában. Nos, hó még nincs, talán nem is lesz, az időjárás inkább a kora tavaszt idézi. Nekem ilyenkor nehezebb karácsonyi hangulatba kerülnöm, hiába látom nap mint nap a lámpafüzérekkel, fenyőágakkal ékesített kirakatokat, a feldíszített városközpontot, a karácsonyi vásár zsongását.
Hiányzik a tisztaságot idéző fehérség. Még akkor is, ha tudom, végül sár és latyak lesz belőle. A varázslatot a többi közt alkalmi versek, novellák olvasgatásával próbáltam megidézni. Így akadt kezembe a Márai-szöveg is.
Az író elmondja, gyermekkorában milyen módszerekkel igyekeztek a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. Annyira, hogy a hónap közepére már állandóan lázas volt, és esténként hideglelős dadogással mesélt a vágyairól dajkájának. A kívánságok között nemcsak gőzvasút és csinos kabátka szerepelt, hanem igazi színház is, valamint India, Amerika, Ausztrália és a Mars. „Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.”
Aztán a gyermek felnőtt lett, aki az ünnepek közeledtével érzi, vár valamire, de még nem tudja pontosan, mire. Nézegeti a fényes üzletek kínálatát, és megállapítja, hogy nincs szüksége fényképezőgépre, öngyújtóra, zsebkésre, díszes kötésű könyvre, egyáltalán semmiféle tárgyra sem vágyakozik.
Lassan rájön, hogy a szeretetre vár. Arra az érzésre, amelyről közben megtudta, „szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja”. És azt is, hogy „a szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben”.
Végül, amikor mindez tudatosul az emberben, mit tesz? Sorra járja az üzleteket, és vásárol. Könyvet, illatszert, öngyújtót, nyakkendőt, sálat, játékokat, édességet... Mert csak azt adhatja, amit tud — állítja az író az elbeszélése végén.
Tárgyakat. Melyek talán nem feleslegesek, és bizonyára örül is nekik a megajándékozott, de nem helyettesíthetik, pótolhatják az érzelmeket. A beszélgetést, a mosolyt, a szép szavakat, a simogatást, a gyöngédséget. Mert a szeretetet nem a drága ajándékok jelképezik, hanem az, amit önmagunkból adunk. Ha ez most sikerül, akkor törekedjünk rá, hogy a képzeletbeli naptárunkba a jövő év minden napjára jegyezzünk elő egy cseppnyi karácsonyt.
