• Lassan öt évtizede jelenik meg a lap, ezalatt rengeteget változott formailag és tartalmilag is. Mondhatjuk, hogy most is egy új éra kezdődik?

— Szerintem gyökeres változásra nincs szükség, nem vagyok a forradalmak híve, inkább a körültekintő tervezést részesítem előnyben. Ami viszont a tartalmat, a szerkesztőbizottságot és a szerzőket illeti, lesznek, sőt vannak újítások. Szeretném a folyóiratot „szélesíteni”, hogy több pszichológia, politológia, szociológia és egyéb társadalomtudomány legyen benne, és hogy minél több vajdasági szerző írjon bele. A szerkesztőbizottság létszámát is növelném, mert egyszerűen többféle felkészültségű szakemberre van szükség. Noha tisztelem az elődömet, szerintem formai értelemben jó lapot csinált, de az „szűk” volt, leginkább a filozófia, a nyelvészet volt napirenden. Ezen én mindenképpen változtatni szeretnék.

• Tudományos folyóiratról beszélünk. Mennyire lehet ezeket a témákat közel hozni a „hétköznapi” emberekhez? Egyáltalán szükséges-e a nyitás ilyen irányba?

— Ez egy nagy vita, világszerte foglalkoztatja a tudósokat és az újságírókat is, de a kérdés kezd eldőlni. Egyértelművé vált ugyanis, hogy a tudományt közel kell hozni a közönséghez, hogy az megértse, miről is van szó, hogy amikor tudományról beszélnek, az nem boszorkányság, nem úri huncutság és nem is feneketlen zsák, melybe csak szórják a pénzt. Például akit a svéd akadémia tagjának választanak, annak írnia kell egy tudományos-ismeretterjesztő könyvet. Ami a Létünket illeti: ennek a folyóiratnak nem az a feladata, hogy tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozzon, de én — főszerkesztőként — megpróbálok nagyon szoros kapcsolatban lenni önökkel, az újságírókkal, akár hetilapokra, akár napilapunkra, akár a rádiókra, televíziókra gondolunk. Remélem, hogy lesz érdeklődő olvasó a szerkesztőségekből, aki mindig talál majd olyan témát a Létünkben, amelyet szívesen megosztana a saját olvasóközönségével is. Ezenkívül lesz egy olyan — már korábban is létezett — rovat a folyóiratban, amely a könyvek recenziójával, bemutatásával foglalkozik. Ez arra jó, hogy az olvasóink között ki-ki megtalálja azt a könyvet, amely az érdeklődésének megfelelő.

• Jelentős volt az együttműködés a tudományos szférával, elsősorban Magyarországon. Ez is folytatódik majd? Lehet ezt bővíteni?

— Folytatódnia kell ennek az együttműködésnek, több okból. Leginkább azért, mert nincs hét vagy nyolc, hanem csak egy magyarság van. A Létünk attól, hogy Vajdaságban jelenik meg, nem provinciális lap. Én sem akarok belőle provinciális lapot csinálni, az elődöm sem csinált. Én úgy képzelem el a Létünk szerepét, hogy benne van a magyar tudományosság vérkeringésében, és ilyen értelemben a határokat légiesíti azzal, hogy magyarországi szerzők is publikálnak benne, de én szeretném, ha erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, őrvidéki, horvátországi, szlovéniai szerzőink is lennének.

• Mennyire van támogatva a folyóirat? Hogy elismert, azt tudjuk, de az elismert és a támogatott között néha igen nagy a szakadék.

— Igen, ez így van. Én úgy gondolom, hogy a folyóirat nincs eléggé támogatva, noha a támogatás mértékére nincs közvetlen ráhatásom. A támogatásért a Forum kiadóház küzd, és tudom, hogy ez nem könnyű, ezért én, amiben lehet, segítek.

• Hogyan látja a jövőt? Mondjuk, a mandátuma lejártával hogyan képzeli el a Létünk helyzetét?

— Olyan messzire nem látok, hiszen négy év sok idő. Akárki is lesz az utódom, neki is nagyon nehéz dolga lesz. Egyvalamit azonban meg tudok ígérni: a folyóirat átadása és átvétele baráti lesz. Én úgy fogok leköszönni a folyóirat főszerkesztői tisztségéről, hogy előtte mindent megmutatok, és minden függőben lévő írást átadok majd az utódomnak, hiszen állandóan, újra meg újra a nulláról kezdeni egy folyóiratot, az nagyon nehéz és káros.

• Ha jól értem, az ön esetében is ez történt?

— Sajnos igen. Nem kívánom senkinek, hogy úgy vegyen át egy feladatot, ez esetben a lap szerkesztését, hogy közben semmilyen információt nem kap az elődjétől.

• „Civilben” a Szabadkai Történelmi Levéltár főlevéltárosa. Hogyan jut idő emellett a főszerkesztői teendőkre? Nem úgy tűnik, hogy túl sok szabadideje maradt...

— Ezt tökéletesen látja. A levéltári munkának soha nincs vége, rengeteg iratot kell átnéznem. Látja, az asztalomon is vannak papírok, ez a legutóbbi, melyet átnéztem, az 5516-os irat 1955-ből. Ez „lefordítva” azt jelenti, hogy az 1955. évből eddig 5516 iratot olvastam át, és közben folyamatosan ellenőriznem is kell magam. A levéltári munkát tehát reggeltől estig, 0—24 órában lehetne végezni, megállás nélkül. Befejezni nem lehet, legfeljebb szüneteltetni, abbahagyni egy darabig. Ami a főszerkesztőséget illeti, ez abban az időszakban működik, amikor a levéltári munka szünetel, vagyis ez amolyan házi feladat. Internet, számítógép és e-mail nélkül lehetetlen volna megszerkeszteni ezt a folyóiratot, de még így is nagyon bonyolult, mivel vannak követelmények, melyeknek eleget kell tenni, hiszen egy tudományos lapba csak jól megválasztott témák kerülhetnek be.

• A kettőt ötvözni is lehet? A levéltári adatok közül vannak olyan érdekességek, amelyek bekerülhetnek a folyóiratba?

— A szabadkai levéltárnak irdatlan mennyiségű dokumentuma van, mely kutatókra vár. Egy irat önmagában, egy dobozban szunnyadva nem is érdekes, csak akkor válik azzá, akkor virágzik ki, amikor valaki felfedezi, és a megfelelő kontextusba tudja helyezni. A mi országunkban sajnos általános a pénzhiány, és ez meglátszik a kutatók számában is. Nyugaton például vannak olyan újságírók, akik kifejezetten levéltári kutatásokkal foglalkoznak, nálunk viszont szinte senki. Ráadásul nagyon sok egyéb munka is van, hiszen az átadás-átvétel szabályait a pillanat esetlegessége meg szokta gyengíteni. Olyasmik történnek, hogy gyorsan, sok iratot kell átvenni, és ez nehézségeket teremt az iratrendezésben. De ez a levéltár ügye. A Létünkben is vannak nehézségek, de ott inkább azoknak az embereknek a megtalálása a kihívás, akik írnának a folyóiratba. Sajnos nem az a helyzet, hogy rengetegen írnának, és a főszerkesztő válogat, hanem sokszor a főszerkesztőnek kell felkutatnia és felkérnie azokat, akiktől írásokat szeretne szerezni. Én ezen egyelőre nem tudok változtatni, de lehet, hogy más lesz a helyzet, és már ért is néhány kellemes meglepetés: kérés nélkül is három-négy szerző keresett fel írással, aminek nagyon örülök.

• Akkor ezek szerint, ha nem is rózsaszínben, de mindenképpen pozitívnak látja a jövőt.

— A jövőn dolgozni kell, én csak ennyit tudok biztosan.