Önökhöz hasonlóan nekem sem volt erről fogalmam. A számolás joga (Hidden Figures) nemcsak a szemünket nyitja majd fel, de egy izgalmas és rendkívül szórakoztató filmes kalandtúra is. Az év eddigi legnagyobb meglepetése. Sőt, a nézők is zabálják Theodore Melfi filmjét, hiszen bemutatója után erre az alkotásra voltak a leginkább kíváncsiak az amerikaiak. Nincs abban semmi forradalmi, amit a rendező összehozott — legalábbis filmnyelvi szempontból.

Melfi a legtöbb ponton ragaszkodott az Allison Schroeder által írt forgatókönyvhöz, mely Margot Lee dokumentumregényéből készült. Ennek a sztorinak semmilyen cicoma nem kell, magáért beszél. Az pedig, hogy három ilyen tehetséges (mégsem élvonalbeli) színésznőt választottak ki a szerepekre, nemcsak ezeknek a kevésbé ismert művészeknek tett jót, hanem még az emberjogi mozgalomnak is. Taraji P. Henson a kivételes tehetségű matekzsenit, Katherine Johnsont alakítja, aki 1961-ben a NASA-nál kötött ki Langley-ben. A hölgy megérte azt, hogy kilencvennyolc éves korára kutatólaboratóriumot nevezzenek el róla.

Kevésbé volt nyitott a társadalom a film cselekményének idején. Katherine a kolléganőivel, Mary Jacksonnal (Janelle Monáe) és Dorothy Vaughannal (Octavia Spencer) Virginiába indult, hogy részt vegyenek a „színes számítógépek” elnevezésű programban. A számítógépek természetesen az embereket jelentették, akik főleg az egyszerűbb kalkulációkat végezték. Ezeknek a nőknek viszont a kisujjukban volt mindez, és gyorsan hallattak magukról a felsőbb szinteken is. Végül pedig már a NASA legnagyobb tudósaival dolgoztak együtt azon, hogy John Glennt mielőbb feljuttassák az űrbe, és lehetőleg vissza is hozzák.

A filmben részletesen láthatjuk, ahogyan a kor fájdalmas, kirekesztő társadalmi magatartásformái felszínre kerülnek. Ez a legnagyobb erőssége A számolás jogának. Már a NASA biztonsági őre is alig akarta beengedni a nőket az épületbe, mert nem hitte el, hogy ott dolgoznak. Katherine volt az első, akit előléptettek, a főnöke, Al Harrison ugyanis (akit az örökké szigorú arcú, és végre-valahára egy jó szerepben feltűnő Kevin Costner alakít) látja benne a szikrát. Érdekes és összetett jellemet formál meg Costner, hiszen éppen az alapjában előítéletes Harrison lesz az, aki letépi a fehérek és a színes bőrűek számára kiakasztott jelölőtáblát a mosdónál, mondván: „a feketék és a fehérek is ugyanolyan színűt pisilnek a NASA-nál.” Mindhárom hölgy remek alakítást nyújt, érdemes azonban külön kiemelni Octavia Spencert, aki már kapott egy Oscart a 2011-ben bemutatott A segítség című filmért. Vicces, vad, megrendítő a játéka, és vitathatatlanul a legjobb mind közül.

A hölgyek magánélete kevésbé kerül reflektorfénybe, ez pedig már az eredeti regényben is így volt. A rendező nem látta szükségét, hogy erre a kelleténél több figyelmet fordítson. Nekem talán ez hiányzott a leginkább. A film elsősorban a hölgyek új IBM-számítógépeken végzett munkájára fókuszál. A sztori néha talán elhajlik a közhelyes és az elcsépelt felé, mégis szerethető és egyszerű marad. Hiszen maga az élet írta. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, kaphat-e Oscart az idén. Bízzunk benne, hogy hallunk még róla eleget. Kevés alkotásról mondható el, hogy inspiráló, de A számolás joga egészen bizonyosan az, ezért nem érdemes lemaradni róla.