— Nem tudom, ismeri-e azt a szerb mondást, amellyel a könnyelmű embert átkozzák — kérdezi halvány mosoly kíséretében. — Adja Isten, hogy gazdag legyél, majd szegény! A benne rejlő mély értelemre én is csak idős koromban jöttem rá. A beszélgetésre is azért van szükségem, hogy hangosan is kimondjam azt, amit sokszor magam sem tudok megérteni. Pedig a dolgok velem történtek, és jószerével egyedül én irányítottam őket.

Szegény parasztcsalád első gyermeke vagyok, az apám csősz volt egy kanizsai kocsmáros szőlőjében. Az öt lánchoz egy tágasabb hétvégi ház is tartozott, apám ezt kapta lakhelyül azért, hogy egész éven át felügyelet alatt legyen a kis birtok. A portához felszerelt borpince és pálinkafőző kazánház is tartozott. A ház legnagyobb szobáját a gazda megtartotta a családjának. Ha ott érte őket az este, anyám főzött nekik vacsorát, ellátta őket tiszta ágyneművel, gondoskodott bádogteknőről és meleg vízről. Engem állítólag nagyon szeretett a gazda felesége, nekik ugyanis nem volt gyerekük. Igen korán megtanultam beszélni, rendkívül jó zenei hallásom volt, háromévesen már el tudtam énekelni jó néhány népdalt, táncoltam, még káromkodni is tudtam, amiért a gazda minden alkalommal megjutalmazott. Ötéves koromban apám honvéd volt a magyar hadseregben. Egy alkalommal, amikor visszautazott a seregbe, fogságba esett, és kilenc hónap múlva úgy született meg az öcsém, hogy apáról semmit sem tudtunk.

Anyám egyedül maradt a szőlőskert felügyeletével, az ezzel járó munkával és a két gyerekkel. Mivel bánáti származású volt, a távolság miatt nem számíthatott az anyja segítségére. A gazda felesége kérte, hogy adjon örökbe nekik, de ő hallani sem akart erről. A háború befejeztével, az államosítási törvény után elvették tőlük a birtokot, és utána már csak ritkán láttuk őket — jobbára ők látogattak meg bennünket. Anyámat nem zavarták el a hatóságok, így amikor 1948-ban hazajött apám, ott talált bennünket. Azt hiszem, anyám belefáradt a megpróbáltatásokba, így alig egy évvel apám hazatérte után meghalt. Apám nem sokáig bírt velünk egyedül. Igaz, már tízéves voltam akkor, de nem sokat tudtam neki segíteni. Így még egy év sem múlt el, amikor újranősült, és a mostohámmal szívből utáltuk egymást. Egy alkalommal a gazdáék ismét vendégségben voltak nálunk, és felajánlották apámnak az örökbefogadást. Azt ígérte, hogy iskolába járat, ha pedig felnövök, férjhez is adnak — úgy gondoskodnak rólam, mint a saját gyerekükről. Azt hiszem, apám döntésében a mostohámnak nagy szerepe volt, így elkerültem Kanizsára. Azt még nem mondtam, hogy rettenetesen szegények voltunk. Gyermekkoromban cukorka helyett kockacukrot kaptam, melyet anyám a tisztaszoba sifonérjának egyik fiókjában tartott. Télikabátot az ő gyapjú vállkendőjéből varrt, abban jártam iskolába is. Az udvaron szaladgáltak ugyan tyúkok, de csak vasárnap vágtunk le belőlük. Mindig azt álmodtam, hogy degeszre eszem magam kolbászból, de ebből csak húsvétkor kaptam bőségesen.

Így nem csoda, hogy az új otthonomban „éhesen” bámultam mindenre. Néhány hónappal az odaköltözésem után meghalt a gazda, a húga pedig elment egy külföldi férfival, így a gazdasszonnyal maradtunk a házban. El kell mondanom, hogy nem tudtam mit kezdeni a jóléttel. Utáltam a szegény osztálytársaimat, mindig és mindenből a legjobbat, a legtöbbet akartam, csak a „velem egyenrangúakat” vettem emberszámba, és gyűlöltek is ezért. A nevelőanyám mindent rám hagyott, végtelenül szeretett, és valójában én is ragaszkodtam hozzá. Már nagykorú voltam, amikor a gazda húga visszajött Kanizsára. Meghalt a férje, ő pedig nem akart egyedül élni. Amikor látta, hogyan viselkedek, követelte a nevelőanyámtól, hogy vigyen vissza apámhoz, de ő hallani sem akart erről. Hiába mondta neki a sógornője, hogy a végén koldusbotra juttatom, nem akart megválni tőlem. Utáltam a rokont, és egy alkalommal névtelen levelet küldtem neki azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem megy vissza Magyarországra, belelököm a Tiszába. Nem tudom, megijedt-e, de elment tőlünk. Két hónappal később meghalt a nevelőanyám, én pedig egyedül maradtam a nevemre íratott házban.

Ekkor álmodtam az egyik éjjelen, hogy anyám az ágyamnál ül, és azt mondja, mindenki, akit szerettem, azért hagyott el, mert rossz vagyok. Rövid idő alatt átadtam a megörökölt házat egy tízgyermekes családnak, én pedig visszajöttem a szüleim falujába. Egy idősek otthonában dolgoztam, amíg bírtam, most a megboldogult apám házában élek abból, amit a jólelkű szomszédoktól, ismerősöktől kapok. Megérdemlem a sorsomat, de az a fontos, hogy a számláimat kiegyenlítettem. És az is, hogy sosem mentem férjhez, úgyhogy csak én vezekelek, más nem szenved miattam.